Itt vagyok! Bejelentkezem!

Hi!

Atyám, anyám!, Olyan rég nem írtam ide, hogy hirtelen nem tudtam hol is kell bejelentkeznem a felületre! 🙂 Van ez így, Móra Ferenc szavaival élve: ” Úgy volt, hogyha szeretem az életemet, akkor muszáj belőle kiszöknöm egy kicsit! ”

De most már itt vagyok, és egyet bejelentkezem! 🙂

Sok-sok minden lefolyt itt a Dunán az elmúlt időkben, nagyon intenzív időszak volt minden szempontból. Ezeket a heteket csakis teljes erőbedobással és fókusszal lehetett végigcsinálni, így az életünk több területén is megszűntünk létezni. Most már építem vissza az emberi kapcsolataimat (lássuk ki emlékszik még ránk 🙂 ), és töltjük fel magunkat a kemény munka után. A lényeg, hogy többek és nem kevesebbek lettünk tőle.

Jelentem, elkezdtem szeretni az új otthonunkat. Nem volt azzal semmi bajom, hogy nem szerelem első látásra történt ez meg, de két hónap után is azt érezvén, hogy nem szeretek haza jönni, kezdtem kétségbeesni, hogy nem lesz itt jó nekünk. Kivéve Zongnak, ő az első perctől élvezi az udvari áldásokat (az udvar pedig az ő áldásait 🙂 ) Azt is pontosan meg tudom, mondani, hogy mikor kezdtem el szeretni itt lakni: az ablakcserés nap volt a fordulópont. Nem tudom miért, talán mert egész nap kint kellett csatagolnom Kolossal, és aznap éreztem meg először az otthonunk illatát, amikor este beléptünk az ajtón. Végre nem egy furcsa szag volt, hanem a mi otthonunké. Szabi szülei majdnem négy hetet töltöttek itt, kimondhatatlanul sok segítséget kaptunk tőlük. Az apukája munkája nélkül nem is tudom, hogy hol lennénk! Szeretem a fürdőnket, Kolos szobája a kedvencem, a hálószobánkba is egész kellemes már belépni. Egyedül a konyhánkon nem dolgoztunk eddig, de azzal nincs is olyan nagy munka, inkább csak bútorok kellenek még.

Dunaharaszti nekünk való hely, szeretünk itt lenni, igaziból olyan érzés, mintha nem is éltünk volna Pesten, hanem mindig csak itt. Az ősz itt gyönyörű, mert az egész város az egyébként. Kolos hamarosan két éves lesz, és nagyon élvezem a vele töltött időt. Azt most sem mondanám, hogy minden percét, mert azért egy ekkora gyerekhez acélidegek kellenek, és végtelen sok türelem, és hát mindenkinek vannak gyengébb napjai. Sokat kirándulunk, baktatunk az utcákon, utazunk a kis fehér busszal. Az utóbbi itt a helyi járat, már ismer minket egy-két buszsofőr és utas.

A legnagyobb felújításos káosz közepén tisztáztam magamban valamit, és álltam elő a családnak a döntéssel: Nem megyek vissza dolgozni, ha Kolos kétéves lesz! Még nem, Kolos pedig nem fog heti öt napot bölcsődében tölteni. A szívemre hallgatok, és úgy érzem, hogy az nem lenne jó egyikünknek sem. Kolos nem érett még a közösségre, és ha bármilyen módja van annak, hogy még sokat lehessünk együtt, akkor ezt választjuk. Szerencsére mindenki támogatott ebben a döntésemben, így januárban bár megpróbáljuk a bölcsődéhez szoktatást, de maximum heti két-három délelőttre vesszük igénybe. Közben pedig én sem tétlenkedem, dolgozom éppen pár dolgon. Az új környezet inspirál és feltölt, lendületessé tesz, rég dédelgetett álmok megvalósításának az ideje jött el!

Igazándiból rendkívül termékeny időszakot élek, és számos tervem és célom is van. Ennek az a hátránya, hogy a blogra jelenleg kevés időm marad, de a kevesebb néha több alapon ezen sem csüggedek. Jövök, amikor kell, írok, amikor jön, vagy valami ilyesmi…

Legyen szép novemberetek, hamarosan jelentkezem! 🙂

Leave a Reply