Heti örömök

gabinak1

Az idei év utolsó Heti örömei! Úgy tűnik, hogy sikerült némi időt szakítanom, hogy hírt adjak magamról. Szükségem is van a heti örömeim összegzésére, mert öröm volt sok-sok, de egy nagyon kemény időszak is volt ez hét. Túlélés címet adnám neki. Szóval a nehéz időszakokban az örömökre koncentrálás jól tud jönni.

♣ Amikor kijöttünk a kórházból, és míg bent is voltam teljesen fel voltam dobódva. Vigyorogtam mint egy tejbe tök, Szabival, amikor látogatni jött, folyton könnyes szemekkel gyönyörködtünk a kisfiúnkban. Nem is értettem, hogy milyen baby blues – ról beszéltek a kismamaklubban. A baby blues nevű jelenség annyit takar, hogy szülés után a hormonszint hirtelen megváltozása miatt az anyák kissé depresszívek, de kb. két hét alatt rendbe jönnek. Én nyomát sem éreztem ennek az állapotnak. Néha olyan feldobódott voltam a boldogságtól, hogy vissza kellett fogjam magam, nehogy bárki azt higgye, hogy ittam vagy kábítószereztem. Azt mondogattam, hogy rajtam baby pinks van, és ha lehetne már vállalnám is a következő babát! Aztán hazaérve kicsi Kolos álombabaként még nagyobbra növesztette a rózsaszín felhőket. Evett majd aludt 3-4 órákat is. Egyedül a szoptatással voltak gondjaink, tudtommal nem indult meg a tejem, és már a kórházban is tápszert adtak a kisbabámnak, mert sokat esett vissza a súlya és éhes volt. Aztán vagy egy napja itthon voltunk, amikor rájöttem, hogy a tej nem is fog már magától beindulni, hiába teszem én őt rendszeresen cicire ( mivel gyakran előfordult, hogy négy órákat aludt, nem is lehetett ez eléggé rendszeres). Innentől kezdve minden csepp tejért küzdelem indult. Társam lett a mellszívó, a tejserkentő teák, sörök, levek stb. Iszonyat fájdalmas sebek lepték el a mellbimbóm, gyakran felkiáltottam a fájdalomtól a szoptatások elején. Napról napra nőtt a tejmennyiség, de közben Kolos adagja is, így úgy éreztem, hogy folyamatosan versenyt igyekszem futni a kisfiam szükségletével, de mindig csak kullogni tudok mögötte. Maradt egyre a tápszeres pótlás, a csalódás és sikertelenség érzése részemről. Innentől kezdve folyamatos “katasztrófák” ütötték fel a fejüket az életünkbe. Az első sokk az volt, amikor egyik este a zuhanyzóban egy teljes testemet rázó görcs kerített hatalmába. A fogaim közt sziszegve próbáltam kinyögni Szabi nevét, miközben csak álltam meztelenül remegve a zuhanyfülkében, és éreztem, hogy nagyon fáj a sebem, ahogyan feszítem mindenem, de nem tudtam irányítani a feszülést. Pár percig tartott a roham, ami állítólag a hirtelen hormoncsökkenéstől lehetett. Szabi takaróba bugyolált, úgy vitt az ágyba, és onnantól kezdve sosem hagyott egyedül, mindketten rettegtünk, hogy a roham visszatér. Nem tért és egy hét után Szabi visszament dolgozni, aminek nagyon örültem valahol, mert végre kipróbálhattam, hogy milyenek is lesznek hamarosan a mindennapok a babámmal és Zonggal, és végre elkezdhetünk összeszokni. Csakhogy a nevezetes első nap előtti éjjel belázasodtam. Az első kettesben töltött napok életem legnehezebb napjai lettek. A végtagfájdalomtól és a kimerültségtől sokszor addig nem tudtam állni a pelenkázónál, míg tisztába tettem Kolost. Napok múlva kiderült, hogy mellgyulladás okozta a problémáim. Nagyon elkeseredtünk, de legalább már tudtam mit kell tennem. Emlékszem egy délután feküdtem vacogva az ágyban, nem volt kedvem megmoccanni sem. Arra gondoltam, hogy két lehetőségem van. Felkelni és segíteni magamon, ami nagyon nehezemre fog esni, vagy itt fetrengeni, és előre be nem látható ideig szenvedni. Fogamat szívva az első mellett döntöttem, és elhatároztam, hogy az átremegett és szenvedett napok után ideje meggyógyulni. Olajos mellmasszázs, borogatás, alvás, sok citrom és c-vitamin, erősebb mellszívó, ők voltak a fegyvereim, és két nap múlva megnyertem a csatát, legyőztem a mellgyulladást, megtanultam akkor aludni, amikor a baba és csakis magunkra koncentrálni. Megtanultam megadni magam a helyzetnek, és éreztem, hogy anyaként határtalan erők lakoznak bennem. Elmúlt minden aggodalmam, úgy éreztem, hogy képes vagyok a tejért továbbra úgy megtenni mindent, hogy elfogadom bármi is lesz a kimenetel. Ha minden tőlem telhetőt megteszek, és a babám mégis tápszeres lesz, akkor állok a dolog elébe, de annyit nem ér, hogy én depressziós legyek és rossz kedvű. Számtalan nagyszerű tápszeren felnőtt, egészséges embert ismerek (köztük magamat 🙂 ). Kolos minden nap változik, minden nap máshogyan néz ki és más dolgokat csinál. Minden pillanatát meg akarom élni szépen, mert soha többé nem tér vissza. Nem engedhetjük meg magunkat, hogy valamely napot is szomorúsággal töltsünk, mert minden nap egy új csodát rejt. A jelenben élés mindennél fontosabb lett mióta itt van Ő. A következő próbatétel a pocakja lett, ami pár napja rosszalkodik. Ritkán sikerül elengedni a székletét, így nekem kell rajta segítenem sokszor. Persze ez a probléma is egyik éjjel tetőzött, amikor is akkorára nőtt szegény kisfiú pocakja, hogy ki kellett hívjam az éjszakai ügyeletet. Egy másik éjjel pedig arra lettem figyelmes, hogy elfogyott a tápszer! Szabit keltettem, aki már így is éjjel-nappali futárszolgálatot, asszisztensi és igazgatási feladatokat tölt be, mellette pedig igazán lelkes, gondoskodó apuka is. Igazi kezdő szülőkként már csak nevetek magunkon, amiért többször vásároltunk az éjszakai ügyeletes gyógyszertárban (mindent drágábban), mint nappal. Ez van, akkor sikerült odaérni 🙂 Viccesen katasztrófa elhárító cégnek is hívjuk magunkat! 🙂 ♣

♣ Mióta jól vagyok, igyekszem sort keríteni más tevékenységekre is. Ma voltam kutyát sétáltatni reggel, és felporszívóztam, felmostam. Persze még alig végzek házimunkát, mert a pihenés továbbra is fontos, de látom, hogy hatalmas logikai sorrendet kell majd felállítanom, hogy minden izgalom beleférjen egy napunkba. Néha magamban mosolygom, miután leteszem Kolost szépen csendben, majd stopper benyom, három óra visszaszámlálás következik. Evés tíz perc, fejés húsz perc, teregetés tíz perc, a következő etetésre előkészületek tíz perc, az utolsó egy órában ugrás az ágyba és alvás. Persze a csodagyerek néha nem három, hanem csak két órát alszik, és amint betakarózom, felsír. Na jó, ez a kör nem sikerült, a következőnél újra próbálkozom. 🙂 ♣

♣ Muszáj pár szót írnom a családi kapcsolatokról, mert nagyon nagy örömeim. Szabival egészen új dimenziókat élünk meg. Azt hittem már mindent láttunk egymásból, de azt kell mondjam, hogy koránt sem. Szó szerint megmentett sokadszorra is ebben az időszakban, és nagyon sokat jelentett nekem, hogy a fájdalmaimat segített elviselni. Amikor a szoptatási nehézségek miatt kiönthettem a szívem, és órákon át beszélgettünk, majd mindketten sírtunk, életem egyik legszebb estéje volt. Talán soha ennyiszer nem mondtuk egymásnak, hogy szeretlek, nem néztünk össze könnyes szemekkel.

Zong egészen jól viseli az új helyzetet, és anyai ösztönei bontakoztak ki a kisbaba jelenlététől. Ha Kolos sír, megy az ágyhoz vagy a hordozóhoz, ugat nekem vagy ő is sír, míg Kolost fel nem veszem. Egyik éjjel pár órát a kanapén pihentem, amikor Kolos felsírt. Csukott szemmel vártam, hogy vajon mit tesz Zong, amikor alszom (nem szokott felébreszteni). Egyszer csak óvatos nyalásokat éreztem a kezemen. Gyengéden igyekezett szólni, hogy sír a baba. Igaz kis segítőtársam lesz most is, mint már annyi mindenben. ♣

Hoppá, búcsúzom, jelzett a képzeletbeli stopper, mocorog az éhes jövevény.  Ezzel a Heti örömök búcsúzik ebben az évben. Az ünnepek a családunké, a szeretteinké, igyekszem ilyenkor teljes valómban feléjük fordulni, tegyetek ti is így. Van még egy-két bejegyzésem, és egy meglepetésem karácsonyig, így teljesen még nem búcsúzom.

Ja és hogy mi volt ebben a sok megpróbáltatásban az öröm? Hogy TÚLÉLTEM!!!! 🙂

Na meg az, hogy megerősödtem, hogy megtudtam, hogy anyaként nagyon sok mindent kibírnék a gyerekemért. A nehézségek mellé kapunk valami földön túli erőt is mi nők! Félelmetesen jó ezt tudni, megérezni!

Szép hetet!

Gabi 

Leave a Reply