Vakáció!

Vakáció a hajón! 🙂

Bár nem járok egy ideje iskolába, de a férjem igen, éééééssss sikeresen levizsgázott mindenből, túléltük az első egyetemi évet, két vizsgaidőszakot! Most pedig vakációzunk! 🙂 

Az utolsó vizsgája volt a legrázósabb, már csak azért is, mert egyszer visszatapsolták, illetve, mert olyan tanár vizsgáztatott, akinél sok-sok szerencsével és némi szimpátiakiváltással lehet csak átmenni, a tudás csupán másodlagos. Kemény hónapon voltunk már túl, csütörtökön – a vizsganapján – talán jobban izgultam, mint Szabi. – Add Uram, hogy vége legyen! – könyörögtem, és reggel nyolctól Kolossal is elmondattam két Gyerekek szeretek a perecet meg egy Csip-csip csókát, ezt apáért utasítással. Aztán jött a hívás, hogy: Sikerült! Végre van egy teljes egész férjem, Kolosnak pedig apukája! Nem kell elmenekülnünk otthonról, hogy Szabi tanulni tudjon, bármikor hozzászólhatunk. Egy hónap alatt annyi mondanivalóm gyűlt össze, hogy pénteken este két órán át beszéltem levegővétel nélkül. 🙂 Beszélhettünk végre a költözésről, bútorokról, lakásról, nyárról, és  mostantól újra tervezhetünk közös programokat! Kolos is fürdőzött az apja figyelmében egész hétvégén. Csupa apás játékokat akart játszani ( az autópályán autótologatás például ilyen), csak Szabi lökhette a hintán és csúszhatott le vele a csúszdán.

Már pénteken elmentünk egy közös hajózásra. Van egy bakancslistánk arról, hogy mi mindent szeretnénk csinálni, amíg budapestiek vagyunk, és az egyik, hogy gyakran hajózzunk, mondjuk minden héten egyszer. Aztán lógtunk még egyet a városban, olyan helyeken sétáltunk, ahol amúgy sosem járunk. Budapestiként könnyű városnéző kirándulásokat szervezni. Hétvégén pedig kétfogásos ebédet gyártottam, és még többlapos sütit is sütöttem míg a fiúk játszottak, szóval a háziasszony énem is visszatalált önmagához. Persze ezek nem extra dolgok, csupán normális családos, de nekünk mindennél jobban esett ez a hétvége. Párszor eszembe is jutott, hogy egyedülálló szülőnek lenni milyen kemény feladat lehet, és roppant magányos. Talán nem is a fizikai segítség hiányzott a legjobban- de persze az is- sokkal inkább a lelki. Sokat számít, hogy van kinek elmesélni a napi eseményeket, hogy együtt örülünk a gyerekünknek, nevetünk, ha vicceset tesz, csodálkozunk, ha valami olyat mond. A második legjobban a közös nevetés hiányzott, amit Szabival olyan jól lehet űzni. Mindig tud valamit tenni vagy mondani, amitől könnyesre röhögjük magunkat hihetetlen helyzetekben. Most éppen a HÉV-en utaztunk haza a hajózásból. Éreztem, hogy a nevetéstől egy havi feszültség oszlik szerteszét belőlünk. 🙂

Kiválasztottuk Kolos bútorát is a leendő szobájába. Ha minden jól megy, akkor jövő héten érkezik. Én elalszok a jógamatracon, Szabi meg a könyvein, részünkről költözhetünk is! 🙂 Valójában a költözéssel kapcsolatban még bőven van teendőnk, hamarosan ki kell adjuk a lakásunkat is.

Szerencsére Kolos és Zong (ja, mert hurrá, ő is beteg volt) is meggyógyult, éjjel is többet alszunk. Szóval ez egy semmi különös bejegyzés, igaziból az a lényege, hogy hirtelen minden könnyebb lett és boldogok vagyunk. Szabi hihetetlen milyen kitartással és erővel bír. Rengeteget tanult egész évben, az utolsó egy hónapban pedig minden szabadidejében, a buszon, a villamoson, gyakorlatilag állandóan tanult. Mindezt család, házvásárlás és munka mellett higgadtan csinálta, panasz nélkül. Néha komolyan aggódtam, hogy feladja, de elmondása szerint ez meg sem fordult a fejében.

Engem abban erősített meg az elmúlt időszak, hogy fantasztikus családom van, ne feledjem el értékelni, és vigyázzak rá egy életen át! Vakációóóó! 🙂

Leave a Reply