Újra itthon!

Apukám húzott minket 🙂

Újra itthon! Öt nap Baranya megyei, friss levegő után alig kaptam levegőt a Keleti pályaudvarról kisétálva. A fővárosban élve sokszor fel sem tűnik a kosz és a bűz, ami körbevesz minket. Ahogy telik az idő, egyre biztosabb vagyok benne, hogy jó döntés volt dunapasztinak lenni. A számításaim, ha voltak olyanok, nem jöttek be. Kolos nem aludt jókat és sokat nyűglődött a családom szeme láttára. Ennyi volt a szünet, újabb fogzási időszak kezdődött nála. Megy a folyamatos nyüszítés és az éjszakai sírás. Reméltem, hogy a vidéki levegő és a környezetváltozás eltereli egy kicsit a figyelmét a kellemetlenségről, de nem így lett. Úgy látszik, hogy úgy van beprogramozva, hogy a fogzás és az idegen hely nem működik együtt, és ami azt illeti, hogy így én is vágytam haza a végére. A fáradtságtól már este is kávét ittam, hogy legyen erőm a rokonok mondandóját felfogni, tudjak összefüggően beszélni, és legalább egy értelmes kérdést feltenni az ő hogylétükről. Már amúgy is mínuszról indultam, ami az energiaszintemet illeti, itthon is forgalmas napok voltak. A fáradtságtól egészen fura dolgokat csinálok. A múltkor a virsli főzővizébe facsartam a citromot, ami a teába ment volna. Az öcsém kutyájának vittem ajándékba egy zacskó jutalomfalatot, amiből adtam neki, majd szépen visszatettem a táskámba és hazahoztam. Állandóan eltűntetek dolgokat, melyek rejtélyes módon soha többet nem kerülnek elő.

Kolos csak velem aludt, így is folyton megébredt, és nehezen aludt vissza, vagy egész éjjel tekergett, folyamatosan szopizni akart. Hurrá, ismét fájdalmas a szoptatás! Szombaton Szabi is utánunk jött. Nagyon vártam rá, szerettem volna sokat mesélni az elmúlt napokról, de semmi időnk és energiánk nem maradt egymásra. Nekem könnyebb lett, mert Kolos végre nem csak rajtam lógott naphosszat, hanem rajta is. Az utolsó éjjel viszont már brutál volt. Csak a Nurofen segített. Így hát nem mondhatom, hogy mennyire kipihenten jöttem haza, sokkal inkább éreztem úgy magam, mint a Gólyatábor után anno, ahol négy napig ittam és buliztam. A rokonság kicsit értetlenül néz ránk, azt hiszem. Apukám nem győzi mondogatni, hogy régen közel sem került ennyi energiába egy gyerek felnevelése. Ő arra emlékszik az én gyerekkoromból, hogy az öcsémmel többnyire a bébikomppal lavíroztunk, vagy szépen játszottunk a járókába, míg a felnőttek élték az életüket. Minden nap elmondta, hogy minden elismerése, hogy ennyi energiám van. Aztán a szoptatással kapcsolatban is jött vélemény, hogy már lassan nem kellene. Apukám felesége elmondása szerint egyáltalán nem emlékszik arra, hogy régen a fogzás ilyen nagy probléma lett volna, vagy hogy az ő lányának az fájt volna. Kolos utolsó esti sírásai hatására azon gondolkodtak, hogy nem kellene-e kihívni az ügyeletet, miközben nálunk ez rendszeres fogzás idején. Nem tudom, hogy mi jövünk másik bolygóról, vagy az öregeink nem emlékeznek jól, de úgy tűnik, hogy régen a gyerekek egész nap egyedül játszottak, három hónaposan átaludták az éjszakát és nekünk fájdalom nélkül nőttek ki a fogaink. Ez a kérdés, amúgy régóta foglalkoztat. Mégis miért ennyire mások a mai gyerekek, vagy mit rontunk mi el?

Éppen a Nem harap a spenót című könyvet olvasom, és talán lelek némi válaszra benne. A könyv szerzője arról ír, hogy a francia gyerekek ma is olyan könnyen nevelhetőek, mint a régi gyerekek. Önállóak, mindent megesznek, átalusszák az éjszakát. Azt hiszem, hogy ez lesz az a könyv, amit nem fogok végigolvasni, mert bár nagyon élvezetes, olykor humoros, még megfogható tippeket is találok benne, de gyakorlatilag nálunk már minden késő. Pamela Druckerman, a könyv szerzője szintén később szoktatja rá a gyerekét arra, hogy átaludja az éjszakát, méghozzá a sírni hagyással. Nos, itt hagyom abba azt hiszem az olvasást, mert azt írja, hogy az első este borzalmas volt, mert vagy tíz percig sírt a gyerek, másnap csak öt, aztán három, aztán egész éjjel aludt. Mi nagyjából háromszor próbálkoztunk azzal, hogy Kolost az apja altassa el cici nélkül ugye, ne én. A gyakorlat azt mutatja, hogy Kolos csak tíz perc után kezd el igazán sírni, azt követően ordítani, majd hüppögve fulladozni, és ki tudja mi jönne még. Nem tudjuk, mert Itt mindig feladtuk a próbálkozást, és háromszor ennyi időbe került így is szegénynek, mire a traumát kiheverte. Kezdem egy kicsit egyedül érezni magam a problémáinkkal, és nem tudom, hogy mit csinálunk rosszul. Az egyetlen, ami vigasztal, hogy próbálok a messzi jövőbe tekinteni, tudniilik nem láttam még olyan tizennyolc évest, aki szopott volna, a szüleivel aludt volna, vagy ne lenne meg az összes foga, szóval a legrosszabb esetben is vége lesz ennek tizenhat és fél év múlva. Szerencsére az otthoni napok alatt meglátogatott egy unokatesóm, akinek már egyetemista a lánya, és ő félszavakból is megértette, hogy miről regélek. Végre valaki, aki a múlt időkben is szenvedett a gyerekével! Legyintve azt mondta, jól van, Koloska az igazi mi fajtánk. Nem véletlen, hogy a családunkban mindenkinek csak egy gyereke van! 🙂 Biztosított róla, hogy hároméves korától fogva könnyebb lesz minden, majd megnyugtatott, hogy az ő gyereke mostanra felelősségteljes, önálló egyetemista, aki semmi pénzért sem aludna az anyjával.

Nem pihentem, de mégis feltöltött a környezetváltozás. Érzem magamon, hogy türelmesebb, jobb kedvű vagyok. Szerencsére a múlt éjjel egészen jó is volt. Persze minden földi jóval el voltunk látva, folyamatos kényeztetésben volt részünk. Kolost elhalmozták játékokkal, finomságokkal. Apukám elvitt minket túrakocsikázni a Dráva – partra a terepjárójával. Ott pedig szánkóztunk, hóvirágot kerestünk és köveket dobáltunk a vízbe. Kolosnak szerencsére minden nap voltak kellemes órái is, amikor nagyon boldog és aktív volt. Persze nincsen cukibb egy folyamatosan totyogó és motyogó kisembernél, szóval sokat nevettünk rajta, vele. Vonatozni is jó vele. Érdeklődik, láthatóan élvezi az utazást. Nem egy ember mondja oda nekünk, hogy milyen türelmes és jó kisfiú. Visszafelé csak a szememmel válaszolgattam, mert beszélni nem volt kedvem senkivel: – Átadjam egy éjszakára?

Tavasz sem lett, majd lefagyott az arcunk a boltig meg vissza. Azért én érzem, hogy közeleg a március. Jéghideg van, de a napsütés az valahogy más. Elkezdek rendszeresebben tornázni reggelente, és befejezem a sütizabát- hazaérve ilyen fogadalmaim születtek. Mire Kolosnak kijön az összes foga, nekem csak azért is kockás hasam lesz! 🙂 De erről majd máskor. 🙂

Leave a Reply