Türelem a kenyerem

Ez a kép tökéletesen kifejezi a mostani állapotot 🙂

Türelem a kenyerem! Türelemjáték az életünk, és a húzós időszak nem is ér egyhamar véget, szóval ebben az időszakban a türelmemet fejlesztem, megfigyelem, tágítom. Hetek óta beadtuk a hitelkérelmet a banknak, majd vártunk és vártunk. Időnként odaszóltunk, hogy biztosan nem tűntek-e a papírjaink, vagy hagytak ki véletlen minket a hitelező sorból, de minduntalan jött a megnyugtatás, miszerint minden rendben van, napok kérdése az egész, várjunk, mást nem tehetünk. Majd a múlt héten jött az örömhír, hogy a bank elfogadta a kérelmet és mindent rendben talált, megkapjuk a lakáshitelt. Újabb várakozás, mert múlt hét óta nem sikerült időpontot egyeztetni az aláíráshoz. Ha pedig ezen is túl leszünk, akkor tülkön ülünk majd a beköltözésre várakozás közben. Az eladó még bent lakik a házban, és a szerződés szerint két hónapja van a kiköltözésig. Ha él a két hónappal (márpedig úgy fest, hogy él), akkor talán július végén birtokba vehetjük ténylegesen is az új otthonunkat. Valahogy senkinek sem sürgős semmi, csak nekünk. Még két hónap a csöpp, de annál is melegebb panellakásban! Erős hisztiroham készülődik bennem, amikor ezt kimondom, ezért inkább azt írom, hogy 8-10 hét és lesz új otthonunk. Jobban hangzanak a hetek, mint a hónapok. Még azután is marad egy augusztus a nyárból, Kolos játszhat az udvaron, fürödhet kint medencében.

Apropó, rosszalKolos, ha már itt tartunk… Az elmúlt napokban mintha elromlott volna valami az alaplapjával, mindig pont az ellenkezőjét csinálja annak, amit kérek, sőt, provokál, keresi, hogy mit szabad és mit nem. Mindent kiönt, eldob. Ezen kívül üt, kiabál és visszautasít. Mintha azt próbálgatná, hogy vajon akkor is szeretem-e, ha olyan dolgokat tesz, amit nem szabad. Próbálgatja, hogy meddig bírom cérnával? Az én leggyakoribb szavam az, hogy Gyere, az övé pedig a kőkemény NEM. Folyton ugrál, fut és beszél, pörög, hisztizik. Ha eddig sokat beszélt, akkor most azt kell mondjam, hogy folyamatosan, különösen délelőtt. Közben pedig cukibb, mint valaha, kis kópéfej, mindenütt megcsodálják, mosolyognak rajta. Azt hiszem, hogy az élet számára egy felfedező túra, minden napra akad valami új csoda, új szavak. Imádja, hogy tud beszélni. Ha kimond egy új szót, akkor ismétli hosszasan és közben nevet. Ja igen, az új énjét amúgy Ő nagyon csípi, mert sokat nevet, van egy folyamatos gonoszmanó huncut vigyor az arcán.

Sikerült elkapnom egy rosszalKolos fejet 🙂

Ami engem illet, időnként kiabálok, pedig nem szeretnék. Szerintem én alapvetően kiabálós típus vagyok, mert jellemzően hamar elkap a hév. Mégis azt kell mondjam, hogy az elmúlt hónapban sokat fejlődtem magamhoz képest. Jóval kevesebbszer kiabálok, és ötből négy rázós helyzetben sikerül megőriznem a hidegvérem. Na jó, belül nem biztos, a változás inkább abban áll, hogy még mielőtt kiengedném a hangom, képes vagyok átgondolni a szituációt, és azt mondani magamnak, hogy: – Állj! A kiakadásnak semmi értelme!

Én vagyok a felnőtt, ő a gyerek. Amikor ő elveszíti a kontrollt, nekem akkor van rá a legnagyobb szükségem. Ha átveszem az ő hangulatát és mindketten kiakadunk, akkor a szituáció menthetetlen.

Kolost a kiabálás felpörgeti, zavarttá teszi, és csak rosszabb lesz minden, mint előtte volt. Ráadásul azt látná és tanulná meg tőlem, hogy a feszült helyzetekben kiabálni és kiakadni kell. Szeretném ha inkább azt lesné el, hogy hogyan kell mélyen lélegezni, egy pillanatra megállni, és olyan megoldást keresni, ami mindannyinknak jó, és javít a helyzeten. Szóval most ezt tanulom én.

A kiabálásaim oka mögé nézve azt is megfigyeltem, hogy időnként, különösen mások előtt, azért kiabálok vagy mondok Kolosnak olyat, amit amúgy nem mondanék, mert azt gondolom, hogy ez a helyes szülői magatartás, mert különben mások azt gondolhatják, hogy nem tudom fegyelmezni a gyerekem. Ez a tipikus esete annak, amikor a másokra vetítem a saját hozott mintám. Én gondolom úgy, hogy nem tudom elég jól fegyelmezni a gyerekem, vagy hogy a “jó szülő” az időnként rákiabál és ne adj Isten odaüt a gyerekének! Pedig ez nem így van. Az a szülő, aki ezt teszi, elvesztette a kontrollt a helyzet felett, eszköztelen, nem tudja kezelni az indulatait és nem önmaga. Cseppet sem arra gondolok, hogy ne fejezzük ki a gyerekek felé a rosszallásunkat, vagy hogy ne mutassuk ki az érzelmeinket. Csupán arra célzok, hogy ne olyan eszközökkel, melyekkel a gyereket megfélemlítjük vagy megszégyenítjük. Sajnos én baromi érzékeny vagyok erre a témára, rettenetes fáj, amikor látom, hallom vagy tudom, hogy egy gyereket bántalmaznak, megaláznak.

Én is csak saját magam tudok lenni, és a lelkem mélyén kiabálós anya vagyok. Érzem, hogy sok helyzetben ez jönne először, de itt és most a gyereknevelés kitűnő lehetőség, hogy felülemelkedjek ezen, és tanuljak (magamról) valami újat. Csodálatos dolog kitörni a saját hiedelmünkből, felülírni egy rossz beidegződést. Lehet, hogy az én nagymamámmal és anyukámmal sokat kiabáltak, sőt, velem is, de Kolos talán már nem fog az ő gyerekével. Én minden nap igyekszem jobb lenni azért, hogy Ő arra emlékezzen, hogy amikor dühös volt, akkor a jelenlétem megnyugtatta.

A türelmet gyakorlom a matracon is. Nekem a jóga a társam minden nehéz időszakban. Másfél hónapja elkezdtem az astanga típusú jógát gyakorolni heti öt-hat alkalommal. Éppen jókor jött a váltás, éppen erre volt szükségem. A jógából merítem az erőt, a kitartást, a higgadtságot és a koncentrációt. Három éve jógázom, de úgy érzem, hogy ez a fajta jóga az, ami sokkal többet ad nekem a valódi életben, mint a matracon. Az astanga egy kötött gyakorlatsorozat, ahol olyan nyakatekert pózokba kell belehajtogatni magam, melyek csakis kitartással, koncentrációval és türelemmel kivitelezhetőek. Megerősít, hogy a nehézségek ellenére is kitartsak, őrizzem meg a hidegvérem, a fegyelmezettségem, és a kényelmetlen helyzeteket is alakítsam úgy, hogy bele tudjak lazulni. Hogy akkor is tartsak ki, amikor minden ellenem szól. Korábban is próbáltam már astangázni, de folyton dühös lettem tőle, és lesérültem. Ma már tudom, hogy az akkori megfelelési kényszerem kényszerített bele olyan pózokba, melyekre nem álltam készen. Élvezem ezt az utat, ahol a határaimat fedezem fel és tartom tiszteletben. A jógában a legszebb pedig az, hogy egy életen át tartó út, nem kell sietni, kívülről jövő célokat és eredményeket bezsebelni. Pünkösd hétfőn eljutottam életem első mysore típusú astanga órájára is, melyet sosem fogok elfelejteni. Egy új világ tárult fel előttem, amiben mindenki hasonlóan érez, mint én. Beleborzongok, ha a teremre, a gyakorlók légzéseinek vagy a padló hangjára gondolok. A pózokra, melyekbe kerültem egy nagyszerű oktató segítségével. Félelmetes volt és felkavaró, de jó értelemben. Más emberként jöttem ki a teremből.

Próbálok egyensúlyban maradni, és van ehhez egy erős támaszom, aki a tanítóm is egyben

Ennyit a jógáról, már így is elragadtattam magam azt hiszem. Sokat tudnék még írni róla, de már kit érdekelne? 🙂 A lényeg, hogy kemény napjaink vannak. Szabinak vizsgaidőszaka is van, és ilyenkor türelemmel kell viselni azt is, hogy sokszor nincs itt lélekben és agyban. Engem lelkesít az ő kitartása, őt az enyém. Azt mondja, ha én kibírom, akkor ő is. Én pont így vagyok ezzel, csak fordítva. Kitartani a nehéz a helyzetekben! Ez a jelmondat. Ha elkeserednék, akkor pedig a három legfontosabbra gondolok: Kolos, Szabi, jóga. Ha ez a három szereplő jelen van az életemben, akkor valójában minden rendben van, a többi csak díszlet.

Leave a Reply