Terhes? Én?

Kisze( l Tünde) báb égetésen vagyunk 🙂

Majdnem terhes voltam egy hétig. Ami ugye nálunk nem fordulhat elő. Persze “csak” az orvosok szerint nem. 🙂 Igen tudom, hogy mindenkinek van egy ismerőse, akinek lombikkal lett egy gyereke, aztán természetesen fogant még vagy tíz másik. Drága jó Istenem, ha annyi ezrest kapnék, ahányszor ezt hallottam már, akkor a leendő otthonunkban lennének bútorok is, amint beköltözünk! Persze így is lesznek, csak nem egyből.:-) A mi esetünkben négy orvos jelentette ki, hogy ne reménykedjünk a váratlan gyermekáldásban, sem most, sem később. Az első andrológus szinte hitetlenkedő felkiáltása, miközben a szeme a mikroszkópjába temetkezett, a mai napig cseng a fülemben: – Maguknak teljesen felesleges védekezniük! A második szerint van 3% esélyünk, a lombikot végző orvosunk szerint idővel ennyi sem lesz. A genetikus pedig papírt adott ki, hogy a hibás gén 100%-ban öröklődik Kolosra. Minden orvos hozzátette, hogy persze megmagyarázhatatlan csodák vannak, és nálunk csakis ez játszhatna szerepet, tekintettel arra, hogy a problémánk genetikai eredetű, tehát nem változik meg, mint mondjuk egy hormonszint. A lényeg, hogy a ciklusom totál felborult a szoptatástól, és azóta is a fején áll. Volt egy hét, amikor olyan jeleket produkált a testem, mint amikor terhes voltam, így elkezdtünk gondolkodni egy tesó lehetőségén, és kénytelen voltam megint a negatív tesztet bámulni – amivel már oly sokszor találkoztam korábban -, és cseppet sem jó emlékeket idézett fel.

Hogy mit éreztünk az a pár nap alatt, amíg azt hittük, hogy egy csoda “áldozatai” (végül is ennek a szónak a töve is az áld) vagyunk? Hát csodálkoztunk! 🙂

Elsősorban féltünk…

Én attól, hogy mi van ha ikrek lesznek, de ha egy is lesz, akkor is hogyan bírok el két gyerekkel. Tartottam attól, hogy hogyan tudok jógázni ezután, mi van, ha megint mozdulatlanságra leszek ítélve, sajnáltam, hogy megint nem tudnék futni (ami már így is rettenetesen hiányzik). Egy kicsit megörültem, hogy maradhatok még évekig itthon, de ez a tény egyben el is szomorított. Igen, nekem van egy részem, amelyik vágyik vissza dolgozni, mert szeretem a munkám, és nagyon sok tervem van, amit valóra szeretnék váltani, ki szeretnék próbálni. Szabi attól félt, hogy én hogy tudok kihordani, fel tudok-e nevelni még egy gyereket.

Másodsorban örültünk…

Annak, hogy mégis lehet természetesen. Akkor majd Kolosnak is lehet! Rájöttem, hogy nagyon boldoggá tenne, ha megélhetném a természetes gyermekáldás és a természetes terhesség élményét, talán még a természetes szülését is. Hormonok és szteroidok nélkül. A gyermekünk pedig igazi ajándék lenne.

Aztán Szabi vett tesztet. Én inkább vártam volna kilenc hónapot, mert tényleg van bennem valami irtózat a terhességi tesztektől, annyi szomorúságot okoztak már. Aztán megláttam az egy csíkot, amit oly sokszor. A jól ismert érzés a gyomromban még akkor is megjelent, amikor egész más a szituáció. Rögtön utána pedig elöntött a melegség. Nekünk már itt van Kolos! Engedjek fel, nincs baj! Nem érdekel már, hogy hány csík van. Hiszen itt van ő, a mi kicsi fiúnk!

Harmadsorban megkönnyebbültünk mindketten…

Határozottan gondterheltebb lett az arcunk és a viselkedésünk. Megállapítottuk, hogy ha mégis csoda történne, akkor szeretnénk és elfogadnánk a kistesót, de egyébként egy gyerekre vagyunk berendezkedve. Abban egyetértettünk, hogy az új otthonunk bár elég nagy lenne két gyermek estén is, viszont nincsen semmi segítségünk, szeretünk utazni, tanulni, és egyébként elég kényelmes emberek vagyunk. Mindent összevetve nem vágyunk újabb családtagra. Teljesnek érezzük a családunkat így. Kell némi merészség ahhoz, hogy kimondjuk: – Nem szeretnénk még egy gyereket!

Negyedsorban maradt az eredmény után némi szomorúság…

Csak egy kicsi, és igaziból nem új érzés számunkra. A nem lehet az mégsem ugyanaz, mint amikor eldöntöd, hogy nem akarod. A nem lehet szomorúság keserédes ízét jól ismerjük már. Megtanultunk vele együtt élni, de mint minden gyász után, lesznek olyan időszakok, amikor visszatér, felerősödik ez az utóíz. Fogtam egy tízcentis vonalzót, és megkértem Szabit, hogy mutassa meg az ő szomorúsága hány cm. Négyet mutatott, hat cm pedig a megkönnyebbülés. Akkor én egy kicsit jobban viselem, mert az én szomorúságom csak két cm volt.

Vesszen a szomorúság a téllel! Voltunk Kiszel Tünde báb égetésen, ahogyan Szabi mondta a kiszebáb égetést. Előtte egy cetlire rá lehetett írni és tűzni, hogy mit égetsz oda. Mi nem írtunk (tele volt a kezünk egy Kolossal és egy babakocsival), de mindenféle nem leírt és ki nem mondott szó nélkül is tudtuk, hogy mit égetünk.

Jöjjön a tavasz! 🙂

Leave a Reply