Nem lesz többet kisbabám!

Nem csak itt voltam csendben az utóbbi hetekben, hanem magamban, belül is. Két hete nem szoptatok. Tizenhét hónapot kellett lezárnom valószínűleg örökre. Egy olyan részt az életemben, mely nem tér többet vissza. Nem fogom többet a karomban szuszogó kisbabámat szoptatni! Kisebb gyászfolyamaton vagyok túl, de a lényeg a túl – on van, és hogy ma már hálát és boldogságot érzek, ha az elmúlt tizenhét hónapra gondolok. Igazi ajándék volt! 

Kétségbeeséssel és küzdelemmel indult a szoptatás számunkra. A mai napig gombóc lesz a torkomban, ha eszembe jut az az időszak. Sajnos jóformán más nem is maradt meg az emlékeimben a kisfiam születése utáni első hónapokból. Az erről szóló bejegyzésem ITT olvasható.

Aztán egy szép és problémamentes időszak következett, én pedig már százszor hálát és köszönetet adtam ezért, hogy kitartottunk anno. A szoptatás sok-sok helyzetben kisegített minket, és így tudtam nyugodt anya lenni, hogy érezhettem, hogy táplálom a gyerekem a saját testemből. Nem terveztem, hogy mikor legyen vége. Talán volt olyan elképzelésem korábban, hogy a gyermekemet kétéves kora után már nem szeretném szoptatni, de idővel ez is eltűnt.

Az anyaság tanított meg arra, hogy ne kategóriákban és intervallumokban gondolkodjak, valamint ne ítélkezzek.

Csak annyi vágyam maradt, hogy addig tartson, amíg a babának szüksége van rá, és amíg a családunknak is jó.

Egy ideje már nem volt mindig jó. Gyakran kétségbeesve gondoltam arra, hogy nem lesz ennek vége soha. Ha pedig mégis, akkor attól rettegtem, hogy az mennyire lesz fájdalmas, hogyan fog megtörténni a leválás. Utánaolvasva a témának, azt találtam, hogy minden gyerek saját maga leválik a ciciről, ha annak eljött az ideje. Gyakran éreztem, hogy talán el is jött, csak nem tudja ő ezt olyan egyértelműen kimutatni. Aztán jött a tágabb családi noszogatás: – Lassan nem kellene leszoktatni?

Ez még majdnem hidegen hagyott, hiszen ők tényleg távol vannak tőlünk, nem tudhatják… Sokkal jobban izgatott, amikor már Szabi hozta fel a témát. – Szeretné ő is elaltatni néha Kolost. Ez már senkinek sem jó! – ilyeneket mondott. Valóban nem volt már jó. Kolos éjjel sokszor kelt, cuminak használt, volt, hogy órákig nem tudtam aludni, mert szopizott. Álmában ráharapott, én pedig sziszegtem, kiabáltam, sírtam. Rossz napjain tekergett rajta, rángatott, húzgált. Valahogy nem azt a meghittséget szolgálta a szoptatás, mint eddig. Zavart, hogy közel tizenhét hónapos létére nem tud másképpen elaludni. Úgy éreztem, hogy megfosztom az önállóságától, ami ebben a korban már kijár. Elkezdtem stresszelni a szoptatástól, ami az első négy hónap gyötrelmét idézte fel bennem. Nem gondoltam, hogy még egyszer meg kell küzdenem vele. Korábban azért, hogy legyen, most pedig, hogy menjen. Pár napja nem tudtam éjjel aludni. Féltem az éjszakáktól, a harapásoktól. Elkezdtem Kolosnak elmondani ezeket az aggodalmaimat az ő szintjén. Hogy fáj, hogy fáradt a cici, hogy már nem akarja, elég volt, legyen vége. Valamit megértett belőle, mert nyöszörgött, és egyszer megpróbált nélküle elaludni, de pár perc után kérlelt, hogy szánjam meg, enélkül nem megy.

Abban biztos voltam, hogy nem akarok kertelni, sem bekenni semmivel a mellem. Nem akarom átverni, és magára hagyni sem. Szóba sem jöhetett, hogy elmenjek otthonról, vagy egyedül sírni hagyjam.

Ismerem őt, és tudom, hogy óriási törést okozott volna számára.  Az “apával aludjon el” módszer sem működött, ezt korábban próbáltuk, rettentő dühös lett tőle. Ismét a szerdai Mondókán világosodtam meg, ahogyan ez lenni szokott. Egy anyukával beszélgettem, aki hasonló helyzetben volt, mint én. Az ő kislánya már egy hete nem szopizott. – Nem bírtam tovább!- ennyit mondott. Aham, szóval szabad nem bírni tovább. Nem volt könnyű beismerni, de már egyetlen porcikám sem vágyott a szoptatásra. Akkor délután már nem adtam. Ismét elmondtam Kolosnak, hogy elfáradt és fáj a cici, alszik. Elsírta magát, és sírva elmondta a cicájának, hogy nincsen cici (korábban a cica szopizott mindig először, aztán ő). Legnagyobb megdöbbenésemre nem sírt sokáig. Azt hiszem érezte, hogy az elhatározásom végleges. Vigasztaltam. A hangommal, az ölelésemmel biztosítottam arról, hogy én itt vagyok, szeretem, és majd könnyebb lesz. Piszok nehéz volt neki, azt láttam, de már készen állt rá. Felkelhetett volna az ágyról, de nem tette. Negyvenöt percen keresztül küzdött, mire sikerült elaludnia egyedül.

Akkor értettem meg az anyaság egyik leggyötrelmesebb és legszebb lényegét. Néztem, ahogyan megküzd a saját nehézségeivel a fiam. Nem tudtam én küzdeni helyette, átvenni tőle a gyötrelmet, de mellette tudtam állni, éreztetni, hogy ott vagyok.

Este ugyanez történt, ismét negyvenöt percre volt szüksége az elalváshoz. Azért tudtam erős maradni az elhatározásomban, mert közben beigazolódott, hogy neki is jobb így. Már az első éjjeli ébredésekkor gyorsabban visszaaludt. A következő napoktól pedig nem volt sírás sem. Eltelt két hét, mostanra magától elalszik este, éjjel csak annyira kel fel, hogy megnézze ott vagyok-e, iszik és alszik tovább. A legtöbbször csak egyszer ébred fel, valamint sokkal jobb lett az étvágya.

Sokat sírtam. Volt, hogy a fürdőszobában, miután elaludt, Szabi vállán, vagy hangtalanul, altatás közben. Egy alkalommal még Szabi is velem könnyezett. – Nem lesz többet kisbabánk! – ezt hajtogattam. Valóban egy időszak lezárása jött el mindannyiunk számára. Meghitté és meghatóvá tette a búcsúzást, hogy Szabi megértett ( ez férfi létére nem mindig jön össze neki), együtt néztünk képeket régről, beszélgettünk a szoptatás kezdetéről és nevettünk azon, hogy Kolos milyen hangokat hallatott egészen kicsiként evés közben. Jó tudni, hogy az emlékeinket nem veszi el senki, ide mindig visszatérhetünk. Az első napokban iszonyatosan hiányzott a szoptatás, mardosott a lelkiismeretem, és szétfeszültek a melleim a felgyülemlett tejtől. Aztán ahogyan elapadt a tej, úgy múlt el minden más feszültség, lettek könnyebbek az éjszakák és az elalvások.

Amitől a legjobban féltem az azt hiszem az volt, hogy nem lesz olyan meghitt a kapcsolatunk a kisfiammal, mint eddig, de szerencsére ez buta félelem volt. Esténként mielőtt elalszik, átölel, én altatót énekelek, közben puszikkal borítja el az arcomat. Néha azt gondolom, hogy azért teszi, hogy ne szomorkodjak a szopi miatt, máskor azt, hogy a puszikkal megköszöni az elmúlt tizenhét hónapot.

Leave a Reply