Mindennek ára van

Lufi, busz és mi 🙂

Megint új szintre léptünk mind a hisztiben, mind a pakolásban. Eleinte kissé ijesztő minden új fejezet, de közben azt mondom magamban, hogy örülni kell, hiszen fejlődik a gyermekünk, és vele együtt mi is. Kolos azt kell mondjam, hogy eddig csak pakolgatott, most pedig pokoli ügyesen és gyorsan PAKOL! Persze mindent kifelé, nem be és nem a helyére. Csak azon kapom magam folyamatosan, hogy összepakolok itt, összepakolok ott, majd újra itt és újra ott. Tudom, hogy nem kell tökéletes rendre törekedni, már rég nem is teszem, de a kicsi lakás hamar élhetetlenné válik, ha tepsik, kockák és kutyakaja között kell szlalomozni. Mostanra már programot is késtünk le a visszapakolás- láncolat miatt. Aztán rájöttem, hogy az a lényeg, hogy gyorsabb legyek nála, és akkor van esélyem behozni. Ha ő kipakolja a konyhaszekrényt, míg én teregetek, aztán kirámolja a fehérneműs fiókot míg én a konyhaszekrényt teszem rendbe, akkor nem jutunk sehová. Persze folyamatosan mondom neki, hogy pakoljunk együtt össze, de a vége általában az, hogy én pakolok, miközben mondom, hogy pakoljunk össze, ő meg már rég máshol rámol. Aztán van, amikor kifejezetten jól jön, ha pakol vagy más “hasznos” tevékenységet űz, még ha később nagy árat is fizetek érte. Tegnap reggel el tudtam csendben, normál tempóban készülni. Ezalatt ő egy régi rúzsomat kibelezte. Néha megéri. Tojok a rúzsra, és gatyáját is kimossa a gép, de tíz percig nyugalom volt, és tudtam mosakodni, fésülködni és sminket (szempillaspirál, szemöldökpor) feltenni.

Ma a hisztiben is új szintet lépett. Nem alszik jól éjszakánként mostanában (sem), későn is alszik el, és így elég álmos (én is). Igazi, fáradt hiszti volt (én is űzöm). Mindegy mit csináltam, baj volt. Ha porszívóztam azért, ha letettem azért, ha fogtam az üveget, ha ivott azért, ha nem fogtam, azért nyafogott. Még össze is karmolta magát és hüppögött a végére. Ez elsőre elég félelmetes.

Hétvégén a magasba emeltük akaratos Kolost. Az Emeld magasra a gyermeked! program keretein belül részt vettünk egy új Guinness Rekord megdöntésében. Vasárnap 11-kor a sok-sok magasba emelt gyerek között Kolos is ott lebegett. 🙂 Szeretem a jelképes dolgokat, és elgondolkodtam azon, hogy vajon mennyire kell magasra emelnünk a gyerekünket és mennyire kell hagyni, hogy maga másszon fel. Vajon mindig van/lesz erőm felemelni? Biztosan nem. Abban maradtam, hogy inkább szárnyakat adok neki, melyekkel felrepülhet, addig amíg csak tud. A rendezvény elején lufit osztogattak a színpadon. Szabi levadászott egy óriási héliummal teli lufit, és onnantól kezdve az ő napja is teljes volt. Vigyorogva hozta haza a buszon és a Hév-en, azt tervezve, hogy itthon kiszívjuk a héliumot és vicces hangon beszélgetünk. Már-már áthívtuk az új szomszédokat hélium- traccspartira, csakhogy a lufit egyszerűen nem lehet kibontani. Szóval az óriási lakásunk mennyezetén itt figyel egy hatalmas lufi, amivel nem tudunk mit kezdeni. Szabi nehezéket tett rá, hogy ne a plafonon legyen, hanem velünk egy magasságban, de úgy tűnik, hogy a lufi ereszt szép lassan, mert éjjel egyszer csak a fejem fölé ereszkedett. Nem kívánom senkinek az érzést, amikor kinyitod a szemed éjjel, és a félhomályban egy sötét valami lebeg feletted.

 

Ennyit a lufiról, bár szívesen írok róla folytatást, ha valakit érdekel, hogy mi lett a sorsa. 🙂 A rendezvényen összefutottunk a Csillagkuckó vezetőjével, aki most látta először Kolost, minket pedig szülőként és nem kétségbeesett meddő párként. Kicsit megfigyeltem magunkat az ő szemével, aztán hozzá még ez a magasba emelés is meg a lufik, zene, hórukk, mondanom sem kell, hogy pityeregtem.

Leporoltam a futós babakocsit, és egész vasárnap noszogattam magam, hogy hagyjam abba a sült krumpli majszolást, és tegyek jót magamért! 🙂 Sikerült! Tettünk egy próbakört! Csak a kezdet nehéz és mi elindultunk! 🙂

Leave a Reply