Közeleg a nagy nap!

Beindult a gépezet. Folyamatosan kattog az agyunk, emlékeztetők, telefonhívások, cetlik a cetlik hátán. Mind-mind arról, hogy kit kell még felhívni, mit kell leszervezni és beszerezni a sikeres költözéshez. Úgy tűnik, hogy valóban eljön a nagy nap: KÖLTÖZÜNK! 

A lelkiállapotunk: “be vagyunk fosva” de “fel is vagyunk dobva”! Persze már most egészen máshogy alakul minden, mint ahogyan terveztük. Van ami jobban, van ami rosszabbul, de hiszem, hogy minden úgy, ahogyan lennie kell. Éppen ott tartunk, hogy a költöztetéshez leszervezett fuvarunk lemondta magát, ezerrel keressük az újat, de lett egy óriási kanapénk, egy nagy tv-vel és lehet, hogy veszünk egy autót! Az utóbbi kettő egy kicsit sem volt tervben! 🙂

Mondom én, hogy minden másképpen alakul. Közben pedig totál ráfeszültem erre a lakberendezés témára. Folyton kanapékat, mosógépeket, csempéket és falszíneket látok magam előtt. Képes vagyok éjjel felébredni, és azon gondolkodni, hogy hogyan helyezkedjen el a kanapé a nappaliban, és hogy mekkorára kell a függönyöket levágatni. Folyton gombóc van a torkomban, feszül a gyomrom, és mentegetem a képeket Pinteresten. Kezdek az elképzeléseimet védelmező, agresszív ragadozó lenni. Szabi tegnap megemlítette, hogy két íróasztalt is szeretne majd, egyiken gépezik, egy másikon egy másik helyiségben pedig BÜGYKÖL. Bügyköl? Ez most komoly?! Az én minimalista álmaimban sehol sem fér el egy irodaház bütykölőkkel! Majdnem megharaptam ezért a mondatért, és közöltem, hogy majd megy szépen a sufniba. Szóval ilyen vagyok én, amikor rákattanok valamire. Igazi hárpia, aki egy rosszul sikerült falszíntől simán összeomlik, és darabjaira hullik. Érzem, hogy lazítani kellene, mert messze még a vége, és így tényleg valaki nem fogja túlélni. Próbálok eleget aludni, de folyton kipattanok valamiért az ágyból. Nehezen megy a jóga és az írás. Megfigyeltem egy állítást, ami a jógára és az írásra is igaz: “Akkor van rá a legnagyobb szükséged, amikor nagyon nem akarod.” Így van ez, szóval most ideparancsoltam magam a billentyűhöz, ezután pedig huppanok a matracra. Kellenek a mély légzések, a feszkók kinyújtása az izmaimban, kellene a középpontom és az egyensúly. Egyébként elfog a röhögés, ha arra gondolok, hogy évek óta itt éldegélünk egy kis lakásban, és most azon vitázunk, hogy a háromszor nagyobba hogyan férjünk el! 🙂

Amúgy Szabi is feszeng, de őt a berendezés nem érdekli. Ő az ügyeletes szállításon kattogó éjjel-nappal. Komolyan minden este, amikor elaludtam már éppen, feltesz egy kérdést. Van egy olyan betegsége, hogy attól fél, hogy semmi nem fér be sehová. 🙂 Mi lesz, ha a kanapé nem fér be a teherautóba, majd a nappaliba? Mi lesz, ha a kütyük nem férnek el az asztalon és a dobozokban, a  dobozok meg a szekrényben…és így tovább? A másik kérdése minden nap: – Nem kellene már dobozolnunk?

Szóval ha most nem, akkor sosem vállunk el! Amúgy is közeleg a házassági évfordulónk, amit már az új otthonunkban ünnepelhetünk, feltéve ha beférünk. 🙂

Kolos is furcsán viselkedik a napokban. Hajnalban kel, aztán egész délelőtt nyűgős. Napközben megint anyás. Voltunk vele a házban együtt is. Jó volt ott lenni, most először láttam már a miénknek. Az előző tulajdonosok éppen lomtalanítottak, szóval tele volt minden mindennel, Kolos pedig élvezte a pakolást. Ami feltűnt, hogy fél több dologtól. Talán a félelem, mint érzés most definiálódott a kis fejében, de valószínű, hogy az én érzelmeimet mutatja tükörben. Hogy félek-e? Nem szeretnék, de nagyon. A leginkább attól, hogy lesz-e mindenre pénzünk. Persze ha továbbgondolom e félelmem okát, akkor tudom, hogy alaptalan, hiszen majd annyit fogunk költeni, amennyi lesz, inkább csak szokatlan, hogy nagyobb összegekkel mutatványozunk ki- és bevételügyben. Kolosnál ez úgy mutatkozik meg, hogy fél a kutyáktól, repülőktől. Időnként éjjel is úgy ordít fel, és kapaszkodik belém, mintha rosszat álmodott volna. Beszélni is szokott álmában. Mindig csak egy-egy szót, de az például a “nem” vagy a “segíts”. Biztos vagyok benne, hogy érzi rajtam a feszültséget. Többször máshol járnak a gondolataim, és gyakrabban netezek, telefonálok. Próbálom úgy intézni a dolgokat, hogy a vele töltött időt ne zavarja, de teljesen nem tudok úgy tenni, mintha mi sem történne, és nem is akarok. Minden nap beszélek vele az új házikóról, Kolos szobájáról. Elmondjuk, hogy milyen bútorok lesznek benne, és úgy látom, hogy szeret erről beszélni, de hogy pontosan mit ért az egészből, azt nem tudom.  Egy kis kaktuszt szeretnék majd megérkező ajándéknak adni a szobájába, mert tetszenek neki a kaktuszok. Egyik kedvencei a Boribon könyvek, és Boribonnak is van egy kaktusz a szobájában.

Egy költözés az izgalmas, pláne ha lakásból házba megy az ember, sőt, másik városba. Egy gyerekkel viszont még sokkal-sokkal izgalmasabb! Nagyon várom, hogy mit szól majd az új otthonához, hogy kiderüljön, hogy hogyan fog aludni, miket játszik az udvaron, és kik lesznek az első ismerőseink. Izgulok, hogy milyen lesz a falszín a szobájában! Ez az egész költözés csupa izgalom, de ez jó stressz. Izgalmas, örömmel teli és sok-sok energiát ad.

Pontosan egy hét múlva kezdődik minden a festéssel, és a hétvégén pedig beköltözünk. Aztán felújítás lesz, megérkeznek a családtagok, segítők. Szabi szülei is iderepülnek Ciprusról. Biztosan jön még sok-sok eszement, váratlan esemény, meglepetés, felfordulás és tennivaló, de jó buli lesz! Érzem! Visszaszámolunk már! 🙂

Leave a Reply