Kolos tudja

Megérkezett a csomagom! 🙂

Kolos tudja, hogy mit akar, és nem fél kimutatni! Ha mégsem, akkor azt biztosan tudja, hogy nem azt, amit én! Üdvözletem dackorszak, viszlát idegrendszerem! 🙂 Persze a dackorszak nem csak úgy egyik nap betoppan, hanem sunyi módon fel-fel üti fejét. Korábban is elgondolkoztam egy-egy gyanús ellenkezésnél, hogy vajon ez már az, mostanra viszont biztos vagyok benne. 

Kolosnak nem csak a beszéde, a mozgása és a gondolkodása kapott szárnyakra, hanem mindezekkel együtt az akarata. Gyakran elgondolkozom, hogy mit rontottam el, vajon elkényeztettem-e, és megijedek. Elképzelem, ha ez így megy tovább, akkor esélyes, hogy tinédzserként verni is fog engem, de az is biztos, hogy mostanában gyakran együtt érzek az amerikai gyapotföldeken dolgozó fekete rabszolgákkal. Azt érzem, hogy mindene azért fejlődik és növekszik, hogy még erősebbé tegye az akaratát, vagy hogy azt egyre változatosabban és drasztikusabban tudja érvényesíteni. Igen, baromira el kell döntenem, hogy hol vannak a határok, tudnom kell megtartani őket és engedni is belőlük. Megint totál ellentétes tulajdonságoknak kell megfelelni. Észre kell vennem, hogy mikor kell ott legyek, és mikor tűnjek el, még ha ez egyik percről a másikra is változik meg. Érdekes, hogy minél inkább ellenszegül, annál inkább szeret is. Nem kellek, de szeressem, ne nyúljak hozzá, de védjem meg, ne szóljak bele, de magyarázzam el. Most akkor mit is tegyek? A legnehezebb, amikor minden tőlem telhetőt és nem telhetőt is megtettem, és mégis toporzékolás az eredménye. A beszéde egyre kifejezőbb, változatosabb, és előszeretettel használ felkiáltó és felszólító mondatokat: – Anya menj! Arra! Nem arra! Nem ezt! Ezt! Nem kell! Nem jó! – Mindezek mellett pedig elkezdett birtokolni, és megvédeni, ami az övé, azaz – KOJOSÉ! 🙂 Míg korábban mondjuk hetente egyszer éreztem, hogy a türelmem minden kis részét próbára teszi, addig ez naponta többször esik meg.

Valószínűleg úgy van kitalálva ez a gyereknevelés, hogy minél nehezebb annál szebb is. Biztosan minden szülőt boldogsággal tölt el, és motivál, ahogyan látja fejlődni a gyerekét, amikor kifejezi iránta a szeretetét, vagy mindenkit megnevettet. Kolos a legfigyelmesebb hímegyed, akivel valaha találkoztam. 🙂 Minden változást észrevesz rajtam, lehet az egy rúzs vagy szempillaspirál, vagy akár a kedvem változása. Azt hiszem, hogy egy udvarlóm sem rajongott még értem ennyire korábban. Kolos napjában többször puszikkal és ölelésekkel halmoz el. Egyébként pedig baromi vicces kis alak. Például a pukizásait mindig másra fogja, általában az apjára. Minél többet mutat meg magából, annál inkább csodálom, hogy micsoda kis kincsesláda. Azt hiszem, hogy sokkal több és fényesebb annál, mint amilyenről valaha is álmodtam. Szabival gyakran megállapítjuk, hogy állati mázlink van, és sokszor összetesszük a két kezünket vigyorogva, hogy egy ilyen ügyes és okos gyerek jutott nekünk végül.

Szóval az akarat egyébként tényleg hasznos kelléke egy embernek, és bármennyire is kemény dió, megpróbáljuk szeretettel üdvözölni minálunk. Például általa megtudjuk, hogy mit szeret a kisfiúnk, milyen vágyai vannak, és mi teszi őt boldoggá, egyáltalán ki ő. Gyereknapra Szabi hozott neki egy játékbuszt. Kolos nem kap gyakran tárgyi ajándékot (többször írtam már, hogy nem szeretem a felesleges tárgyakat, így a játékokat sem). Talán ezért lehet, de ettől a busztól szó szerint elállt a lélegzete. Egy ideig nem tudott megszólalni, majd megállás nélkül izgatottan hajtogatta, hogy: – Busz, busz, busz! Azonnal ki akarta nyitni a jármű ajtaját, de sajnos ez a busz nem olyan fajta volt, aminek nyitható az ajtaja. Csalódott arckifejezés követte a boldogságot, és sírós hangon ismételte, hogy: – Nem jó, nem jó, nem jó!

Aztán amúgy jó lett, játszott vele, de mi megértettük, hogy neki a nyitható ajtajú busz az álma. Tűvé tettünk mindent egy olyan buszért, de a közelben sehol sem lehetett kapni, mindenhol elfogyott. Úgy tűnik, hogy nem a mi Kolosunk az egyetlen, aki a nyitható ajtajú buszokért rajong. Végül interneten rendeltem egyet, és együtt mentünk átvenni a csomagot. Nem is látszott, hogy mi van a kartondobozban, csak én meséltem el neki, és onnantól kezdve hazáig hozta a csomagját, majd itthon izgatottan bontottuk ki. Azt hiszem, hogy ez az első igazi nagy ajándék volt egy kisfiú életébe, és ez sem jött volna létre, ha nincs az a fránya nagy akarat! 🙂

 

Leave a Reply