Így éljük túl a dackorszakot!

Voltak hisztis napok, órák, percek korábban is, melyek után kérdőn néztünk egymásra Szabival: – Hm, ez már a dackorszak lenne? Aztán olyan ez, mint a szülési fájdalmak, találgatod, hogy amit érzel, az már talán az, de amikor valóban eljön, akkor biztosan tudod, hogy EZ AZ! Esetünkben a dackorszak a következő jelekkel köszöntött be Kolos második születésnapja előtt egy hónappal (és azóta is itt tanyázik a mindennapokban, hol kevésbé láthatóan, hol egyértelművé téve magát):

  • Elkezdte használni az ÉN és a VAGYOK szavakat.  Ettől függetlenül továbbra is beszél magáról egyes szám harmadik személyben, tehát mond olyanokat, hogy Kolos is akar menni fürdeni, Kolosnak ez tetszik, Kolos most cica stb.
  • Imádja magát, mint jelenséget. Elégedetten vigyorog, gesztikulál, bohóckodik a tükör előtt, és közli, hogy: – Jaj de szép ez a Kolos! 🙂 Az embernek mennyi önbizalma van pici korában! Mikor termelődnek az önbizalom -hiányosok?
  • A legfeltűnőbb és a legnagyobb türelmet igénylő tulajdonsága lett, hogy mindent ő akar csinálni, és ha más csinálja, akkor nyafogás lesz. Kinyitni a kocsi ajtaját, levenni az innivaló tetejét, kidobni a pelust, eligazítani a párnát. Nem tudom, hogy ismerős-.e a történet valakinek, hogy egy általam vagy más által arrébb tett, kivett, betett, becsukott dolgot visszahelyezek és hagyom, hogy megcsinálja újra ő, csak ne legyen hiszti belőle.
  • Ezt apa – ezt anya. Hasonló az előzőhöz, csak nem ő akarja csinálni, hanem kiválasztja a személyt, hogy ki legyen az. Bizonyos dolgokat én csinálhatok: – Csak én vehetem ki az autóból, a fürdőkádból, én adhatok neki inni, enni, én hozhatom a törölközőt. Apa moshatja meg a fogát, hozhatja a lovacskát a fürdéshez és építhet autópályát. Ha ezt elfelejtenénk, akkor hatalmas tiltakozás lesz belőle. Ja és az idegenek egyiket sem csinálhatják ezek közül.
  • Nem akarja fogni a kezem az utcán, nem ad puszit, amikor kérek, és nem lehet annyit szeretgetni. Meg kell kérdeznem, vagy legalább is bejelentenem előre, hogy betakarom, megtörölöm a száját, megigazítom a ruháját.
  • Nem akar velem aludni! 🙁 Persze ezt nem jelentette ki, hanem egyre nyugtalanabbul aludt mellettem. Szabi gyakran az éjszaka közepén átvándorolt a nappaliba inkább, valahogy a közös alvás nem volt már kényelmes senkinek. Három hete a saját ágyában alszik! Mindenki! Persze hozzá kellett szokjon, hogy egyedül van éjjel. Eleinte csak fél éjszaka ment, de mára hallani sem akar róla, hogy velünk aludjon. Látom, érzem, hogy nagyon szereti az ágyát, és élvezi az önállóságát. Szabi is visszaszokott az ágyunkba, mindenki a helyére került. Aki nehezebben szokja ezt az elválást, az azt hiszem, hogy én vagyok.
  • Hisztirohamok. Félelmetes, mindannyiunkat próbára tevő, megrázó jelenetek. Azonban csak akkor lesznek nagyon durvák és gyakoriak, ha valami megrázta vagy változás állt be az életébe. A költözésnél volt ilyen időszak, valamint egy napot kórházban töltöttünk kiszáradás miatt (sajnos nem volt időm írni róla, de még hátha sorra kerül). A kórházban tartózkodás mérhetetlenül megrázta, öt napon át iszonyatos hisztiket produkált.
  • “Kolos akarja egyedül!” Ebben van hová fejlődnöm. Sokszor nonszensz és lehetetlenség, hogy miket akar egyedül végrehajtani, de gyakran valóban képes rá, és én hajlamos vagyok kivenni a kezéből, megcsinálni helyette, vagy nem elhinni, hogy képes rá. Nem rég kapott egy halacskás- horgászós játékot. A halacskák mennek körbe-körbe, nyitogatják a szájukat, és nekünk, a játékosoknak egy horgászbottal ki kell őket szednünk. Tényleg nehéz feladat még nekem is. Kolosnak egyből segíteni akartam, megfogtam a kezét, és mutattam, hogy csináljuk együtt. Persze tiltakozott, és egy kis gyakorlás után legalább olyan ügyes lett a játékban, mint én. Nem gondoltam róla, hogy ennyire figyelmes és kitartó, hogy meg tudja csinálni.

Mi a helyzet velünk szülőkkel?

  • Mint minden fejlődési lépcső, nagyobb változás, tőlünk is megújulást kíván, de ehhez már igazán hozzászoktunk. Ami eddig bevált, az mostantól nem igazán, amit eddig gondoltam dolgokról, az megváltozott. Azt hiszem, hogy most értettem meg igazán, hogy a gyereknevelés a világon az egyik legnehezebb feladat, ahol saját magunkat is újra kell értelmeznünk. Tudom, hogy nem lehetünk mindig a legjobb szülők, de arra is rájöttem, hogy elég jónak lenni is baromi nehéz. Magamban sürgetve gyászolom egy ideig az előző pici babát, akit úgy tűnik megevett ez az új, akaratos kisfiú, aztán felfedezem, hogy az új kisfiú is nagyon érdekes és szeretnivaló.
  • Nincs mese, ez a néha félelmetes, gonosznak tűnő manó is a mi gyerekünk, és ráadásul nem gonoszságból teszi, amit tesz, csupán ő is a hirtelen bekövetkezett változást gyakorolja. Neki még nincsenek eszközei az indulatok kezelésére, nekünk elvileg vannak. Amit most tanulunk, az a végtelen önuralom. Tudni és nem feledni, hogy neki sem könnyű, nincsen nyertes vagy vesztes fél, és szeretni, szeretni, szeretni olyannak éppen amilyen.
  • Mi vagyunk a példaképek. Folyamatosan scannel minket, így mi is magunkat. Úgy beszél, olyan hangsúlyokat használ, mint én, olyan akar lenni, mint az apja. Megtanultunk magunkban káromkodni, az asztalnál vacsorázni telefon nélkül, és a kamrában elbújva csokit enni :-).
  • Mostantól folyamatosan tudnunk és tartanunk kell a szilárd határokat, és engedni a többiből, egymásnak nem ellent mondani. Köztünk szülők között mostanában alakul ki a legtöbb vita arról, hogy ezt meg kell-e engedni, vagy sem. Engedni kell, felesleges vitákat kerülni, hisztiket elhárítani, terelni amíg lehet. Borzasztó sok energiát kíván ez a szerep mindkettőnktől. Elengedhetetlen ebben az időszakban, hogy a szülők kommunikáljanak egymással. Miután elaludt a gyerek, néha ledöbbenve osztjuk meg egymással a tapasztalatainkat, aggodalmainkat. Ilyenkor találjuk ki az új hisztielhárító stratégiákat is. 🙂
  • Nagyon meg kellet tanulnunk felismerni, hogy mikor merültünk ki, és adni egymásnak rövid pihenőket, lehetőséget feltöltődni. Nálam a biztos jele, hogy tankolnom kell, amikor nincsen türelmem a gyerekemhez és alig várom, hogy aludjon, hogy elteljen a nap és képtelen vagyok ráfigyelni. Nem akarom így tölteni a napokat, mert ennél jobbat érdemlünk mindketten, mindhárman. Az énidők mindig megoldhatóak ha akarjuk, és amikor az egyikünk bejelenti, hogy kimerült, a másik azonnal a segítségére siet. Ez egy fontos szabály nálunk. Én a dackorszak hatására újra elkezdtem futni. A hétvégi alvóidőket használom erre, illetve most találtam egy helyi futóközösséget, akik hétköznap esténként is futnak együtt, talán tudok hozzájuk csatlakozni. Az esti jógázások, meditálások és az írás, ami még engem kikapcsol, de néha egy forró tea és/ vagy fürdő is segít. Ezekhez ki sem kell mozdulni, elég egy fél órára elvonulni. Persze néha annyi sincs, akkor öt percre.

A kezdőkép története…

…az eddigi legkeményebb hisztivel kapcsolatos: A kórház után három nappal vigasztalhatatlan hisztirohama volt, mert nem ő kapcsolta le a lámpát, hanem én. Jobban láttam egy idő után levegőre vinni, hogy megnyugodhasson. Miután végigordított két utcányi utat, majd bealudt a kimerültségtől, odaértünk, ahol amúgy szeretek jógázni. Éppen jókor jött a lehetőség. Másfél óra ordítás után csend és béke fél órán át, tudtam, hogy most kell töltődni, szóval jógáztam egyet.

Azért néha vicces…

…az, amiket ilyenkor mond. Az eddigi legviccesebb ok, amiért hisztit kapott, mert kipucoltam az orrát. Sírva jött utánam, és kérlelt, hogy tegyem vissza a szutyit! 🙂

Végül egy könyvajánló:

Laura Markham könyvei. Ebben az esetben a Békés szülő Boldog gyermek könyvét ajánlanám. Az ő szemléletét gondolom helyesnek, és nekem mindig segít magamhoz térni, visszanyerni a motivációt, a kitartást, megtanulni uralkodni magamon.

Hosszú bejegyzés lett, volt mit kiírni magamból! Azt hiszem a dackorszak volt az a része a gyereknevelésnek, amitől a legjobban tartottam még anno, gyermektelenként. Anyukát látni a boltban, utcán egy vergődő gyerekkel, hm, rémisztő volt! Csodáltam az olyan szülőket, akik megőrzik ilyenkor is a hidegvérüket, és magamban biztos voltam benne, hogy az én gyerekem majd sosem fog ilyet csinálni. Tévedtem! 🙂

Leave a Reply