Valóra vált álom a Womanity Fesztiválon!

woman

Álmodtam. Pályáztam. Találkoztunk. Felléptem. Nevettettem. Megríkattam. Nyertem. Nagyjából ennyi minden történt szombaton a Womanity Fesztiválon!

Kellett ez nekem? Normális vagyok, hogy még ezt is a nyakamba vettem? Mi lenne ha betegségre hivatkozva lemondanám? – Kolosnyikov csütörtöki bőgősegésznaprajtamlógós napja utáni este pont ezeket kérdezgettem magamtól. Mások meg olyanokat tőlem: – Na készülsz a nagy napra? Izgulsz? Várod? Kolos megy? stb. Ott ültem karikás szemekkel, lehányt pólóban sajnálva magam, és nem hogy nem készültem semmire, sem ötletem, sem energiám nem volt, hogy foglalkozzam a szombati fellépéssel. Úgy éreztem, hogy sokkal inkább egy újabb teher a nyakamra ez a pályázat, mint sem feltöltődési lehetőség. Rettentően izgultam és lelkiismeret furdalással küzdöttem, amiért Kolost olyan sok időre Szabira hagyom. Egy dolog motivált piszkosul, hogy ott lesznek számomra nagyon fontos, rég vagy soha nem látott olvasók. Másrészt frusztrált, hogy éppen ilyen állapotomban kell megmutatnom magam. Szabi rázott gatyába (mint mindig): – Nem kell túlpörögni a dolgot, igaziból készülnöm sem kell, hiszen olyan sokszor elképzeltem már ezt az alkalmat, pontosan tudni fogom, hogy mit kell mondani. Igaza volt!

Gyakran láttam magam előtt az áhított képet, mégpedig, hogy egy rendezvényen beszélek a blogomról lila ruhában állva és megnevettetem a közönséget.

Aztán pénteken jött egy barátnőm, aki hozott egy lila ruhát, ami pont jó volt rám. Jelnek vettem. El kell mennem, egy álmomért szállhatok versenybe! Aznap este Szabi fél tízkor ért haza és segített pár képet válogatni a blogról, amit majd kivetítek. Ez volt a készülés a nagy napra. Nem írtam szöveget. Bármikor tudok beszélni a blogomról, hiszen én írom. Azt fogom mondani, ami pillanatnyilag belőlem kikívánkozik, amit érzek. Ezt teszem akkor is, amikor írok, így leszek hát a leghitelesebb.

Szabi először maradt sok időre egyedül Kolossal. Már nagyon várta, hogy kettesben legyenek. Valahol én is tudtam, hogy itt az idő, Kolos már három hónapos, kettesben lenni tényleg egész más vele, próbálják ki végre ők is. Négyszemközt kialakulnak közös élmények, játékok, szokások, ami csak az övék, intimebb a légkör, egyedül kell megoldani a hirtelen felmerülő problémákat és erősödik a szülői kompetencia, az apa – gyerek kapcsolat. Nekem erre minden nap adódik lehetőség, el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet Szabinak, hogy a munka miatt annyi mindenből kimarad. Másfelől tudtam, hogy semmi gond nem lesz. Főleg, ha Kolos nem fog kakilni, amíg odaleszek, mert Szabi egy dolgot nem vállal be: A KAKIS PELUST!

Mégis egyre nagyobb lelkiismeret furdalással küzdöttem ahogy közelgett az indulás órája. Szinte hülyén éreztem magamat sminkelés közben. Lehet anya kellene éppen Kolosnak, én meg pingálom magam. Elképzelhető, hogy vigasztalhatatlanul fog sírni valamiért, és nem leszek ott, hogy megnyugtassam? Ilyen és hasonló gondolatokkal léptem ki az ajtón. Akkor már nem néztem inkább Kolosra, mert könnybe lábadtak a szemeim…

2017-03-04 11.03.58Az első találkozó a csepeli HÉV állomáson volt, innen már negyedmagammal indultam tovább. A tavasz első igazán langyos szellős napja volt ez a szombat. Az Erzsébet hídon sétáltunk, a hajunkat fújta a meleg szél, csillogtak a napsugarak a Dunán. Nagyokat szippantottam a levegőbe. – Még a nap is velem van, el kellett jönnöm ma, jó helyen vagyok! – magamat még mindig eképpen győzködtem. A Várkert Bazár előtti téren tartogattam a Menyaszörp táblát és érkeztek az olvasók. Köztük ezer éve nem látott ismerősök, csak közösségi oldalakról ismert bloggertársak és a régi, csillagkuckós jógások. Nagyon felpezsdültem, de egészen addig nem izgultam, míg nem regisztráltunk a bejáratnál. Akkor éreztem, hogy innen bizony nincs menekvés! Ott voltam a papíron, mint Menyaszörp és az olvasók neve is! Beléptünk. A nézőtéri székektől kissé inamba szállt a bátorság, de igazán akkor rezeltem be, amikor az egyik szervező közölte, hogy a 12.50-kor kezdünk, addigra legyek a színpad lábánál. Az olvasók meg akkor, amikor kiderült, hogy nekik is ott kell velem állni! 🙂 Próbáltam elűzni az izgalmam és szétnézni a standok között. Gyorsan lefeküdtem a Love Your Belly stand szőnyegére, és a következő pillanatban csak azt éreztem, hogy valaki csekkolja, hogy szétnyíltak-e a hasizmaim a terhesség alatt. Még jó, hogy zavaromban éppen odatévedtem, mert sajnos a szakértő úgy találta, hogy még mindig kétujjnyi nyílás van a hosszanti hasizmaim közt, és mivel már eltelt három hónap a szülés óta, nagy a valószínűsége, hogy maguktól nem is mennek vissza, melynek a rövidtávú következménye köldöksérv, a hosszútávú gerincsérv. 🙁 Mióta megéltem párszor, hogy az orvosok közlik velünk, hogy nem lehet gyerekünk, azóta minden rossz hír közlése egy jól ismert gyomorgombócot csinál a belsőmben. Gondoltam is, hogy ez a rossz hír éppen nem is jön jól, most nincs időm gombócokkal bíbelődni. A színpad lábánál állva is úgy éreztem, hogy szét vagyok esve, az energiáim és a figyelmem elvándoroltak a középpontomtól a sok új inger hatására. Szerencsére mellettem volt a barátnőm végig, akinek a közelsége mindig megnyugtat. Az volt a fő félelmem, hogy mi lesz ha kérdeznek valami olyat, amire nem tudok válaszolni. Mire ő bölcsen azzal nyugtatott, hogy bizonyára ismerem azt a technikát, ha nem tudok válaszolni, akkor kérdezzek vissza. Valahogy így: – Hány bejegyzése van jelenleg a Menyaszörp blognak? Majd én visszadobva a labdát: – Ön szerint két év alatt hány bejegyzés születik egy blog életében? 🙂 Sikerült nevetnem ezen, és a nevetés egy csomó feszültséget felold. Még mielőtt én következtem volna, elszaladtam a mosdóba, hosszasan lélegeztem és Hakini mudrába tartottam a kezeim. Visszahívogattam a figyelmem saját magamba. (Nekem ez mindig segít a koncentrálásban. A mudra leírása itt található).

Aztán szólítottak. Ha jól emlékszem, akkor a negyedikek voltunk a kilencből. Ki fog beszélni? – kérdezte a konferanszié. – Én, válaszoltam, és már ott is termettem mellette. – Na jó, de csak nem te vagy Menyaszörp? – De igen, én vagyok! – válaszoltam. Meghallottam a mikrofonba a hangom és jó érzés fogott el. Megy ez nekem! Igaziból nagyon szeretek mikrofonba beszélni! Aztán meséltem. A blogról, az álmaimról, a lila ruháról, a lombikokról. Jöttek volna a kérdések. Várakozóan néztem a mellettem álló nőre, akinek legnagyobb meglepetésemre könnyben úsztak a szemei. Azt mondta, hogy ahogyan engem hallgat és végignéz az olvasókon, annyira erősek vagyunk, hogy nem tud kérdezni, mert elsírja magát. Én is végig néztem az olvasói sorfalat. Sokan voltak és mind csillogó szemmel mosolyogtak.

El sem tudom mondani, hogy mennyire jó érzés volt! Iszonyat hálát érzek irántuk, irántatok! Nélkületek nem állhattam volna így ott, igazi erősítő sorfal voltatok!

Nem kaptam kérdést. Nem maradtak kérdések a mondandóm után. Ámulva vettem észre, hogy könnyes szemmel néz a zsűri, a szervezők és a közönségből is jó páran törölgetik a szemüket. Amikor írok, akkor nem látom a közönség reakcióit, ezért ez élőben nagyon meghatott.

2017-03-04 13.40.44

Az eredményhirdetést nem tudtam megvárni, futottam haza, mint a nyúl Koloshoz és Szabihoz. Alig vártam, hogy egyedül legyek, hogy merjek örülni igazán. Felhívtam Szabit, elhadartam neki a boldogságom, majd szökdeltem az Erzsébet hídon. Vagy jó tíz perc után tűnt fel, hogy még mindig magam előtt tartom a MENYASZÖRP táblát. Érdekes jelenség lehettem. 🙂 Úgy gondoltam, meg kell örökítenem ezt a pillanatot. Megkértem a szembe jövő angol turistabanda egyik tagját, hogy csináljon rólam egy veri hepi fotót. Így tett! 🙂

Ahogy közeledtem az otthonunkhoz, úgy tértem vissza a valóságba, de megállapítottam, hogy nagyon jól tettem, hogy kimozdultam otthonról. Rég voltam ilyen felszabadult és független. Annyira belejöttem a szabadságba, hogy gondoltam felhívom Szabit és ha jól elvannak, akkor még ebédet is szerzek valahol a városban. Azonban a telefonban cseppet sem magabiztos hangon annyit válaszolt: – Inkább gyere, siess! ZZZZSSSSS Mélyzuhanás!!! Kolos tuti ordít, mert hiányzom neki, én meg itt tekergek a városban és hepiképeket lövetek magamról!!! Rohantam haza, mint aki sem nem lát, se nem hall. Azt hittem már sosem ér fel a lift a hetedik emeletre. Majd bevágódtam a lakásba, hogy lássam mi történt. Szabi áll a pelenkázó felett, fintorogva kakás feneket töröl. Kétségeesetten néz rám: – Eddig kétszer szart!!! Kolos mindeközben kiegyensúlyozottan vigyorgott az apjára. Boldog volt, semmi baja, azért rohantam haza, mert Szabi nem bírta a kakát?! 🙂 Tisztába tettem a vigyorgó gyerekemet, magasba emeltem, körbetáncoltam vele a szobát. Rájöttem, hogy akinek még igazán hálás lehetek, aki megríkatta ma az embereket, az ő és az ő születésének története. A kisfiamé!!! Köszönöm hát neki is!

Update: Nem nyertem meg a nagy nyereményt, de én voltam az egyetlen blogger, aki nyert különdíjat! Az első versenyem a blogommal és az olvasókkal! Nagyon boldog vagyok!

Köszönöm a részvételt, a hozzászólásokat és a távolról drukkolásokat!

Gabi 

Leave a Reply