Beszoktunk a bölcsibe!

A bölcsőde kapujában <3

Kolos a második nap örömmel igyekezett a bölcsibe, hiszen az első nap annyira tetszett neki a sok új játék, hogy egy óra után sírással jöttünk el. Azonban ezen a délelőttön történt valami, amire számítottunk, de mégis mindkettőnket villámcsapásként ért. A bölcsis nő így szólt: – Akkor anyukák tessék kimenni, a ti döntésetek, hogy szóltok a gyereknek vagy sem mielőtt kiléptek az ajtón. A folyosó végén van egy asztal, ott lehet várakozni, ha nagyon sírnak, akkor úgyis szólok, egyébként fél óra múlva gyertek vissza! 

Esküszöm, hogy a terhességem utolsó hónapjában, 23 kg plusszal is könnyebben keltem fel a kanapéról, mint ekkor a baglyos szőnyegről. Alig tudtam kitámolyogni. Nagyot sóhajtottam akaratlanul is, és zsibbadt mindenem míg a folyosóra értem. Szerencse, hogy ott volt velem az a másik anyuka, a bajtárs! Persze alig tudtunk ülni, folyton felugráltunk a csoportokból kiszűrődő gyereksírások hallatára. Tapadt a fülünk a Bagoly csoport ajtajára. Furcsa módon csend volt, az utolsó percekben hallottunk némi sírást. Én Kolosra tippeltem, a másik anyuka az ő kislányára persze. Hamarosan kijöttek a gyerekek, Kolos lebiggyesztett szájjal, kipirosodott arccal csalódottan nézett rám. Azt hiszem valami olyat mondott a tekintetével, hogy:

– Nem gondoltam, hogy ha elmész, az ilyen nehéz lesz!

Kolos volt, aki sírt, de csak pár percet, aztán beült a bölcsis nő ölébe, majd játszani ment.

Szerencsére a harmadik napon is örömmel indultunk. Viszont a bölcsis nő újabb fokozatot lépett a kegyetlen mondatok létráján:

– Anyukák menjetek el nyugodtan valahová, és gyertek vissza másfél óra múlva!

Megjegyezte, hogy látja, hogy én nagyon izgulok, és ezt a gyerek is érzi. Ne féljek! – nyugtatott, – ő meg tudja vigasztalni a gyerekem, nem fog nagyon sírni, és hogy jó kezekben van. Ott hagytam hát Kolost, és céltalanul kóvályogtam az utcán. Betévedtem egy boltba (mert egy nő céltalanul is odatéved:-) ), és vettem magamnak egy melltartót. Volt időm hatot felpróbálni, és a legjobbat kiválasztani! Lassan, ráérősen vetkőztem, öltöztem, normál tempóban közlekedtem az üzletben, figyelve az emberekre. Eleinte úgy éreztem magam, mint egy lajhár, és nem is voltam benne biztos, hogy megengedhetem magamnak ezt a kényelmet, de őszintén szólva nagyon jó érzés volt. Lassan telt le a másfél óra. Még volt időm betérni egy lakberendezős boltba is, ahová néha Kolossal berontottam, de sosem tudtam semmit megnézni, mert ő fel-le rohangált, a bútorokat nyitogatta, egy alkalommal majdnem rá is dőlt egy, ezért inkább nem mentünk be többet. Végre eljött az idő, amikor indulhattam érte, és ez a kedvenc részem azóta is minden nap: Menni érte! Olyasmi, mint régen a nagyon vágyott randikra igyekezni. Az a különbség, hogy ezekről most nem kések el! 🙂

Kipirosodott arc, lebiggyesztett száj várt az ajtóban, de a kocsiban már az élményeit mesélte, hogy mivel játszott. A bölcsis nő most is részletesen felsorolta, hogy mi történt másfél óra alatt. Pityergett, kicsit simogatta, vigasztalta, majd magától elindult játszani. Mondta, hogy Kolos mindent ért, tudja, hogy ide fog járni, hamar túl leszünk a mélyponton, de holnap készüljek, hogy sírva fog bejönni.

A következő nap már az ebéd is ott telt. Mindent megevett, délután izgalommal mesélt a kicsi székekről és asztalokról, sőt elkezdett itthon is egyedül enni, pohárból inni. Az első hét végétől kezdve sosem sírt, csak egy rövidet itthon, ha közöltem, hogy hová megyünk. Persze mert a bölcsiben megmondták, hogy nem szabad sírni. Kolos pedig szabálykövető. Gondoltam, hogy ilyen lesz. Ott alig beszél, egyedül eljátszik, hamar megtanulja és betartja a szabályokat. Egyszer láttam, hogy amikor kifelé mentem, némán sírt, senki észre sem vette, mert a hangosan síró gyerekekkel foglalkoztak. Csak én néztem az ajtóból, hogy küzd. A legszívszaggatóbb ez a rész volt az egész beszoktatásban. Persze minden amit ott nem lehet, vagy nem mer, abból dupla jut itthonra. Dühöng, hisztizik, határokat próbál, megsértődik, sokat bújik, folyamatosan mesél és kérdez. Az egyik szokásos mondata az esti lefekvés környékén hangzik el: – Anya félek, amikor elmész a bölcsiből! Úgy érzem, hogy százszor is szükséges most elmondanom neki, hogy nagyon szeretem, és mindig menni fogok érte.

Mivel ott aludni nem fog, így hamar beszokottnak lettünk nyilvánítva, és egyébként tényleg. Már itthon sincs sírás, ha indulunk. Persze vannak benne feszültségek, kételyek, félelmek. Nem egészen tudja még hová tenni az új szabályokat, nem érti, hogy itthon mi más és miért más, továbbra is nehéz neki az a pont, amikor eltűnök az ajtóban. Érzem, hogy nagyon sok játékra (főleg mozgásosra) és szeretetre van szüksége, ez adja neki a bástyát ebben a küzdelemben. A játék és a szeretet gyógyír mindenre, és ez a két terület egy új szintre is lépett kettőnk között ezekben a napokban. Mióta jut egy kis időm magamra, jobban el tudok merülni a közös játékunkban, és nagyon sokat bújunk egymáshoz.

Különleges, belsőséges élmény lett a beszoktatás, ahol mindannyian küzdünk, félünk, kicsit eltévedünk és visszatalálunk, de a kapocs, ami köztünk van, csak erősebb lett.

Azt is látom, hogy szeret a bölcsiben lenni, jó neki ez az önállóság és az új tapasztalatok. Mostanra boldogan fut ki, amikor megérkezek, a bölcsis nőket kedveli, és ők is szeretettel beszélnek róla. Mérhetetlenül hálás vagyok a bölcsis nőknek a segítségükért, és megbízom bennük. Különösen örülök az egészséges menüknek, amit a bölcsődében kapnak a gyerekek. Délelőtt és ebéd után gyümölcs jár, és a többi étel is változatos, tápanyagigényes. A heti étlapról loptam is egy sültcékla pürét teljes kiőrlésű pirítóssal reggeli ötletet! 🙂

Túl szép ez így? 🙂 Akkor mondok negatívat, vagyis amiért továbbra is maradunk a három délelőttnél. A legfőbb oka igaziból Kolos. Úgy érzem, hogy sikerült ezt a limitet jól belőni, ő jelenleg ennyire érett, ennyi ott töltött idő elég feladat számára. A negatív, hogy nem viszik ki őket az udvarra, illetve, hogy sosem hallottam, hogy énekelnének, mondókáznának vagy rajzolnának, tornáznának velük. Nem szervezett foglalkozásokra gondolok, – a szabad játék is nagyon fontos még ha nem is a szabadban van – , inkább csak keveslem a lehetőségeket, melyeket felkínálnak egy kétéves gyerek fejlődéséhez.

Hogy sírtam-e? – ezt sokan kérdezik. – Persze! Kétszer is a beszoktatás alatt, nekem is megvolt a mélypontom Kolossal együtt.

Hogy milyen a szabadság? – Nagyon jó! Egy kicsit visszakaptam a régi énem, vagyis nem, annál sokkal többet! A régi énem anyai mását, aki sokkal céltudatosabb, jobban beosztja az idejét, és élvezi az életet. Vettem szőnyegeket a lakásba, takarítottam, futottam, jógáztam. Közben pedig előkészülök a munkára, ami egy egészen új fejezet lesz az életemben, ezért ez már egy új bejegyzés témája .

Köszönöm, hogy olvastatok, drukkoltatok, biztattatok ebben a nehéz időszakban! Minden jó szó óriási segítség volt, hálás vagyok értük! <3

Leave a Reply