Beszokás a bölcsibe

Az első világgá menős táska

Sokan-sokan írtatok, hogy kíváncsiak vagytok hogyan boldogulunk a bölcsibe szoktatással. Talán nekem is jót tesz, ha írok róla, ezért született meg a bölcsinapló. Terveim szerint nem fogok minden nap írni, de azért egy folytatásos kis történet lesz ez a bölcsibe szoktatásról Anyaszörp-módon 🙂 Itt is van egy beszámoló az első napról: 

Azt kell tudni rólunk, hogy Kolosra valamikor pár hónapos korában vigyázott egyszer egy ismerősünk, egyébként sosem bíztuk még senkire (nagyszülők dolgoznak és/vagy külföldön, messze élnek). Élete első 26 hónapját velem töltötte, és néha Szabival maradt el rövid időkre. Egyébként nem egy könnyen megnyíló gyerek, nem jópofizik mindenkivel, gyakran azt sem viseli el, ha valaki nálunk van (gyerekesek és/vagy kutyások előnyben). Talán éppen ezért az ismerőseink nagy része hitetlenkedő rémülettel nézett ránk, amikor meséltük, hogy januártól megpróbáljuk Kolost délelőttökre bölcsibe szoktatni.

Mi is izgultunk, ahogyan közeledett a nagy nap, egyre jobban, de azt hiszem, mi hittünk benne, és általában akartuk a dolgot. Egy hete pakoltam a világgá menős táskát,- viccesen így hívtuk Szabival, amibe bekészítettem mindent, amit be kellett szerezni a kezdéshez. A világgá menés pedig véresen komoly, Kolosnak valóban ez lesz az első útja a nagyvilágba nélkülünk. A táska jól látható helyen volt napok óta. Mindannyian nézegettük, Kolossal rendszeresen ki – és bepakoltuk újra. Barátkoztunk a gondolattal, a táska a bölcsi jelképe lett. Én aggodalmat éreztem, ahányszor csak megláttam, és arra gondoltam, hogy mostantól kezdve egyre több és több táskát fogok neki bepakolni. Jönnek a kirándulások, iskolai versenyek, haveroknál alvások, nyaralás a nagyszülőknél, kollégium stb. Mennyi elengedés és aggodalom van ezekben a súlyos tatyókban!

Első nap délelőtt fél tizenegyre kellett menni. Kolos járt már egyszer a bölcsődében, én voltam az egyetlen anyuka, aki gyereket vitt magával a szülői értekezletre. Azóta is agyalok azon, hogy mások hová rakták a gyereket hétköznap délelőtt, de a lényeg, hogy az értekezlet alatt Kolos extázisban játszott az akkor még teljesen új játékokkal (most nyílt ez a bölcsőde). Megtudtuk, hogy fenyőfa a jele, és megnéztük a leendő szekrényét. Később jól jött, hogy ha a bölcsiről meséltem neki, akkor tudta, hogy miről beszélek, és jó élmény kötötte hozzá.

Mindenki kérdezgette a beszoktatás előtti hetekben, hogy mesélem-e Kolosnak, hogy mi fog történni. Persze a bölcsit emlegettük, bár olyan sokat nem mondogattam, hogy majd el fogok menni, meg dolgoznom kell, mert úgy tűnt nem is igazán érti, feleslegesen nem paráztatom be, végül azt választottam, hogy majd a beszoktatás alatt minden nap igyekszem felkészíteni, hogy mi lesz a következő alkalommal.

20 perccel korábban érkeztünk. A gyerek előtti életemben rendszeresen elkéstem innen-onnan, de ha Kolosról van szó, mintha képes lennék ezen is változtatni. Pedig azt hittem, ha anya leszek, akkor a programok legvégére fogok mindig beesni. Ha korábban még saját magamat sem tudtam elkészíteni időben, akkor hogy fog menni ez gyerekkel? Szerencsére vannak dolgok, melyek az anyasággal könnyen jönnek. Tisztán él bennem egy kép is, hogy rühelltem, ha gyerekként valahonnan elkéstünk, akkor még az én hibámon kívül. Például az óvónéni mindig leszidott engem érte, az iskolai ünnepélyeken meg majd elsüllyedtem a szégyentől, amikor elkezdődött az ünnepség, és az én családom még akkor passzírozta be magát a megmaradt, üres székekbe. Igyekszem stoptáblát tartani ennek a tulajdonságnak, ha már generációk óta itt futkos közöttünk.

Az autóban még próbáltam Kolosba gyömöszölni némi gyümölcsszeletet, nehogy éppen a csoportban legyen éhes, és rögtön azt kell mondjam, hogy a bölcsiben nem lehet bármikor enni. Legnagyobb megdöbbenésemre Kolos a fél kajánál azt mondta: – Nem kérem! Be akarok menni a bölcsibe, anya menjél dolgozni! Azt hiszem tíz év múlva ez valahogy így hangzik majd: – Mutter ne tömjé má, várnak a haverok, csak dobj ki, nehogy bekísérj!

Szóval bementünk. Egy kislány is jött az anyukájával éppen ekkor a mi csoportunkba beszokni. Örültem, hogy Kolosnak és nekem is lesz egy bajtársam. Persze én emlékeztem az anyukára a szülőiről, ő meg rám nem, de sebaj, megszoktam, hogy én mindenkire emlékszem, akit egyszer láttam, de az emberek nagy többsége nem így van ezzel. – Én voltam a szülőin gyerekkel!- mondtam, és így egyből tudta, hogy ki vagyok.

Ez az anyuka teljesen ledöbbent, hogy utazótáskányi cuccot vittem, és elhűlve kérdezte, hogy mi van benne. Mi lett volna, pont az, amit eldaráltak a szülőin, hogy hozni kell. Aztán a bölcsis nők (= bölcsődei gondozók) is ledöbbentek, így levágtam, hogy valószínűleg túlkészültem magam erre a napra, és talán én vagyok az egyetlen, aki komolyan vette a listájukat.

Kolos örömmel ment be a Bagolycsoport nevű szobába, rögtön bevetette magát a játékok közé, és nagyjából velem nem foglalkozott többet. Rögtön jött valaki gazdaságis, hozott sok-sok papírt, amit alá kellett írni, és ő érdekes mód megismert engem is: – Á, maga az anyuka aki gyerekkel jött szülőire! 🙂

Meglepetésemre Kolos sokat dumált, ami otthon megszokott, de azt hittem, hogy idegen helyen majd ki sem nyitja a száját. Egy alkalommal a bölcsis nőnek is odavitt egy átlátszó labdát, amiben kis gyöngyök voltak, és megkérdezte, hogy azt hogyan kell szétszedni. Hát sehogy, az nem volt szétszedhető, de örültem, hogy odamegy egy idegenhez, és elég bátor, hogy kérdezzen.

50 perc múlva a többiek ebédhez készülődtek, mi pedig mehettünk haza. Ekkor tört ki a világháború! Kolos hangosan sírt, és igazán fájdalmasan mondogatta, hogy nem akar hazamenni. 🙂 Nem, én sem úgy képzeltem, hogy az első sírás azért lesz, mert nem akar hazamenni. Ráadásul még öltözés közben is végig sírt. Elkezdtem kényelmetlenül érezni magam, és azon gondolkodtam, hogy biztos elég játékot veszünk-e neki, vagy van-e valami gond otthon, ami nekem fel sem tűnt. A bölcsis nő szerint ez egy jó kezdés, maradjon így.

Itthon elmesélve Szabi is nevetett az első nap eseményeit hallgatva, és meg is dicsért minket (engem, mert odaértünk, Kolost mert ügyesen játszott), majd elalvás előtt bevallotta, hogy rendelt Kolosnak három új játékot a neten. – Jól tetted!- erősítettem meg. Átaludt éjszakával készültünk a következő napra! Juhéjj! 🙂

Leave a Reply