Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje

Egy hét alatt elolvastam egy könyvet! Azt hiszem, hogy kezd visszatérni a figyelmem! Veszélyeztetett terhesként sokat voltam itthon, és azt terveztem akkoriban, hogy végre kiolvasom az összes könyvet, amit valaha terveztem. Csakhogy a hormonoktól vagy magától az állapottól a figyelmem olyan csapnivaló volt, hogy semmi sem tudta lekötni. Próbáltam koncentrálni, de mindig azon kaptam magam úgy húsz oldal után, hogy fogalmam sincs, hogy mit olvastam. Végül az az időszak a zombis, szüléses és magzatfejlődős videók bámulásával és rajtuk való sírással telt. A szülés után hamarosan újra próbálkoztam. Már képes voltam a leírt szövegre figyelni, időt és energiát azonban nem találtam hozzá. Irigyeltem, aki a szoptatás alatt tudott olvasni, én mindig úgy jártam, hogy vagy nem volt szabad kezem lapozni vagy leesett, becsukódott a könyv, illetve bealudtam nagyjából két sor olvasás után.  

Forrás: media.babaszoba.hu

Mostanában viszont a reggeli sétáltatás közben olvasok (ha nem futok), ez lett legújabb kedvenc énidőm. Kolos amint alszik, leülök egy padra és már kapom is elő a könyvolvasót. Ilyenkor még friss vagyok, tehát nem alszom el és elég sokat tudok olvasni. Végre a figyelmem is a régi! Korábban azt gondoltam, hogy gyereknevelős könyveket nem fogok olvasni. Megfogadtam a főiskolai tanácsot, és míg Kolos a hasamban lakott jól eldugtam a Fejlődéstan könyvet, nehogy véletlenül elkezdjem belőle kibogarászni, hogy melyik hónapban milyen betegsége alakulhat ki a magzatnak. A Fejlődéslélektan is csábít, sokszor nézek arra a polcra ahol van, de visszatart, hogy magasan van, dobozban, és még székre állva sem érem el. Azonban elkezdett foglalkoztatni mostanában pár kérdés. Amíg nem volt gyerekem, addig szilárd elhatározásaim voltak bizonyos gyerekneveléses kérdésekben, valahogy mindig tudtam, hogy én hogy csinálnám, most azonban arra jöttem rá, hogy valójában sok helyzetben fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Sokat foglalkoztat a kérdés, hogy milyen szülő vagyok, leszek én? Szigorú? Következetes? Nem fogom elrontani? Hogy fogok fegyelmezni? Van szükség büntetésre? Eleget foglalkozom vele? Vajon milyen mintát mutatok neki? A tét elég nagy, hiszen a gyerekem csak egyszer tudom felnevelni, nem próbálkozhatok újra, ha elrontottam. Kérdések kavalkádja kavarog bennem, és arra jöttem rá, hogy és bár jó dolog az ösztönösség, de egy sor kérdésben kell a tudatosság is. Nekem biztosan. Adele Faber és Elaine Mazlish Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyvének a címe fogott meg először. Igen, mindenek előtt azt szeretném, mint minden szülő biztosan, hogy jó kapcsolatom legyen a gyerekemmel. Hogy megbízzon bennem, és ne féljen semmit elmondani. Bár Kolos még nagyon pici, inkább gondozom őt jelenleg, mint nevelem, de az idő rohan, engem pedig már most érdekel ez a kérdés. Ráadásul gyerekekkel foglalkozom sok éve, és olyan válaszokat találtam a könyvben, melyeket a munkám során is tudok hasznosítani. Emlékszem, hogy volt egy tanítványom, aki elég irányító típus volt, talán elég szabadosan is nevelték otthon, és sehogy sem tudtam zöld ágra vergődni vele. Nem akarta azt csinálni amit kértem, nem tetszett neki, amit kínáltam, nem érdekelték a kompromisszumok sem, és hatalmas hisztiket csapott, ha valami nem úgy alakult, ahogyan ő szerette volna. Minden általam kigondolt dolgot bevetettem, de egy idő után már feszült voltam, ha ki kellett hoznom foglalkozásra. Az óvónőkhöz, a szülőkhöz és az óvoda pszichológusához is fordultam, de valahogy nem jött a segítség. Egy nap az óvónő kezénél fogva kirángatta a bőgő gyereket a teremből, elvette a füzetét, és ráparancsolt, hogy azt csinálja, amit kérünk tőle. – Mit képzelsz te magadról!- meg hasonló mondatokat kiabálva a gyereknek engem is arra utasított, hogy legyek határozott, és kemény, ennek a gyereknek ez kell. Arra gondoltam, hogy ez a kirángatós “módszer” a tehetetlen felnőtt kenyere, és azért vagyunk mi a szakemberek, hogy ennél ésszerűbb módot is ki tudjunk találni egy gyerek irányítására. Sajnos nekem sem volt ötletem, és a mai napig sajnálom ezt az esetet, nem voltam “fair” azzal a kisfiúval, és nem is tudtam neki segíteni, pedig én voltam a felnőtt. Bárcsak olvastam volna akkoriban ezt a könyvet, mert az ilyen kisfiúk kezelésére például egészen jó tippeket ad. Pontosan egy komplett kommunikációs módszert mutat be, melynek az a célja, hogy:

  • Úgy éljünk együtt, hogy jól érezzük magunkat mi is és a szeretteink is, szemrehányás és vádaskodás nélkül
  • Érzékenyebbek legyünk a másik érzései iránt, úgy fejezzük ki a dühünket, hogy közben ne okozzunk nagyobb kárt
  • Tiszteletben akarjuk tartani a gyermekek szükségleteit és a saját igényeiket
  • Lehetővé akarjuk tenni a gyermekeink számára, hogy érző és felelősségteljes emberek legyenek
  • Meg akarunk szabadulni attól a generációk óta öröklődő beszédmódtól, mely nem segít, hanem gátol bennünket a hétköznapokban
  • Egy másfajta kommunikációs módot szeretnénk a gyerekeinknek továbbadni, melyet aztán használhatnak a barátaikkal, más emberekkel, egy nap a saját gyerekeikkel

A könyv egyik mondata különösen megfogott. Régóta kerestem a magyarázatot arra, hogy Kolos fejlődése amellett, hogy örömmel tölt el, időnként mégis miért szomorít is el..

A szülőség keserédes. Mindenünket odaadjuk a gyermekeinknek, hogy aztán olyanra életrevalóra neveljük őket, hogy egy nap el tudjanak minket hagyni.

  1. Hogyan segítsünk gyermekeinknek az érzéseik feldolgozásában. Ez a rész abban segít, hogy hogyan figyeljünk valójában a gyerekekre (és ez már Kolossal kapcsolatban is aktuális). Már most érzi, jelzi, hogy valóban rá figyelek-e, vagy a vele töltött idő közben valahol máshol járnak a gondolataim, lógok a telefonon stb. Továbbá arról is szól ez a fejezet, hogy hogyan kerüljük el a felesleges tanácsokat, hegyi beszédeket, helyette alkalmazzunk rövidebb de hatásosabb kommunikációs formát.
  2. Büntetés helyett. Igen! A saját tapasztalatom az, hogy a büntetés felesleges dolog, ami csak agressziót szül és elnyomja a gyereket. Végre valaki más is kimondja ezt! Hogy helyette mit kell tenni, arra eddig nem volt ötletem, de a könyv erre is nagyszerű válaszokat ad.
  3. Dicséret. Milyen az építő – és a műdicséret között a különbség? Azért is tetszett a könyv, mert a legtöbb kommunikációs stratégia a felnőttekkel is működtethető. Legalább a könyv elolvasása óta sokat figyelem a dicséretfajtákat, és hogy ki hogyan reagál rá, és nagyon bejön minden része.
  4. Hogy ne kelljen többé szerepet játszani. A sztereotípiákról szóló rész, vagyis, hogy a gyereked (meg a társad, barátod, beosztottad is) azzá lesz, aminek látod, aminek nevezed. Milyen igaz. Többet nem hívom Kolost rosszcsont mocsoknak. Inkább okos és szófogadó baba lesz az új neve 🙂

Összességében egy olyan szemléletben erősített meg a könyv, amit eddig is követtem a gyerekekkel való kapcsolataim során, de most eszközöket is kaptam hozzá. Vagyis, hogy olyan gyerekeket oktassak, és most már neveljem is a sajátom, aki képes eligazodni az érzelmeiben, meg tudja vívni a saját konfliktusait, egészséges önbizalommal rendelkezik. Nekem nagyon fáj, amikor azt látom, hogy egy gyereket semmibe vesznek, letörnek vagy fizikailag bántanak éppen a saját szülei. A szülő legyen a saját gyermeke cinkosa!-  ez egy kedvenc mondatom Vekerdy-től. A gyerekek nem kevesebbek, mert kisebbek, nekik is ugyanaz a méltóság jár, mint egy felnőttnek.

Egy szó mint száz, a könyv nagyon hasznos, sokat segíthet bármely korosztályt nevelő szülőnek. Ha felkeltette az érdeklődésedet az ajánlóm, ne habozd elolvasni! 🙂

Köszönöm, hogy olvastál!

Leave a Reply