Az új házikó

A Baktay téren nagyon szeretünk lenni.

Az első bejegyzésem az új házban, először megy az írás. Hol is kezdjem? Az új házikó (ahogyan Kolos ma is hívja), sokkal rosszabb állapotban volt, mint amennyire hittük, felmértük korábban. Tudtuk, hogy bizonyos dolgok felújítást igényelnek, és azt is, hogy hiányosságok akkor derülnek majd ki, amikor hozzákezdünk a javításhoz. Nem akarom részletezni, hogy mi fogadott minket, nincs még itt Halloween, nem célom ijesztgetni senkit. Maradjunk annyiban, hogy volt doh, penész, ázás, pókháló kötegestől, egér, patkány és egyéb állatságok. Hogy egy példát mondjak, a kamrába nem mertünk napokig bemenni. A tulajdonos igaz említette, hogy húsz éve nem nyúlt hozzá senki, de igaziból nem sejtettük, hogy az mit jelent. Hívtam takarítót, aki hazament, amikor meglátta, hogy mi a meló. Az Extrém takarítók hetek múlva jöttek volna ki, így végül mi rávetettük magunkat. Jobban mondva Szabi. Öklendezve futott ki néha, miközben kihordta a polcokat. Joggal merül fel a kérdés, hogy ezt hogy nem láttuk korábban. Decemberben, amikor vettük a házat, gondolom ki volt takarítva jobban, szellőztetve, elfedve dolgokkal, füstölő illatozott…illetve normális kinézetű emberek éltek benne egészen addig amíg mi beköltöztünk?!

Aztán jöttek egyéb problémák, ahogyan lekerült a tapéta, és felszedtük a padlószőnyeget, elmozdítottuk a beépített szekrényt. Ázás, törött cső, szétmálló falak, és a legnagyobb tőrdöfés az volt, amikor kiderült, hogy a ház egy része vályog, és gyakorlatilag egy erősen felújítandó házban éltünk. Az első pár nap letaglózva ültem a légyette konyhában. Rettegtem, hogy kinyílik a kamraajtó (mert persze a zár sem volt jó), és attól, hogy megint jön egy üzenet érdeklődő ismerősöktől, hogy na élvezzük-e az új házban. Hibáztattam magunkat, hogy megvettük, sírtam, mert idehoztuk a gyerekünket, és úgy tűnt, hogy soha nem fogjuk kivakarni magunkat a koszból és a romokból. Amíg délután Kolos aludt, vadul néztem a kiadó lakásokat a környéken. Mint kiderült, Szabi ugyanezt tette a munkahelyén. Napokig az egyetlen kiútnak a menekülés tűnt. Azonban ha rá is bukkantunk kiadó lakásra a környéken, sehová nem lehetett vinni kutyát és gyereket. Sosem felejtem el az érzést, amikor leesett, hogy fáj vagy sem, ez a mi új otthonunk, ezen az állapoton kell úrrá lenni. Két napig csak a nagynéném hókiflijét tudtam megenni, szédültem, és szétment a fejem. Éreztem, hogy meg tudnék kattanni, szeretnék alkoholista vagy drogos lenni, hogy legyen mivel elveszíteni a fejem. Kolos délutáni alvásidejét használtam arra, hogy összeomoljak, majd összekaparjam magam, mire felébred. Szabi pár nap szabadságot kapott, így annyi időnk lett, hogy legalább egy szobát rendbe tegyünk, ahol aludni tudunk. Kész őrület volt az a pár nap, még az öcsém menyasszonya is parkettát rakott le minálunk! 🙂

Szabival nem voltak szavaink egymáshoz, csak jobban fájt, hogy láttuk egymás szemében a másik csalódottságát. Utoljára akkor volt nálunk hasonló hullaszag, amikor kiderült, hogy nem lehet gyerekünk. Ismét egy krízishelyzetbe csöppentünk.

Aztán valahogy erőt vettem magamon. Ebéd után letettem Kolost, vadul takarítottam és közben Louise Hay megerősítéseket hallgattam, sőt hangosan mondogattam őket. Rájöttem, hogy a takarítás és a megerősítések jók egyfajta lelkigyakorlatnak. Azt mondtam magamban, ha már nincs mit tenni, akkor legyünk ennek a helyzetnek a hősei, ne az áldozatai. Anno a gyermektelenség hite is vadul fájt, mégis milyen csodálatos eredménye lett, és milyen szép út vezetett odáig. Szabival pedig csak megerősödött a kapcsolatunk akkor is, ezúttal is így lesz.

Képtelen voltam írni és jógázni. Zavart, hogy éppen amikor a legnagyobb szükségem lenne a mankóimra, akkor annyira le vagyok sújtva, hogy nem tudok magamon segíteni. Fájt a hátam, a nyakam, már hosszú ideje nem hagytam ki ilyen sok időt mozgás nélkül, és szomorúan deklaráltam, hogy a jóga nélkül valószínű, hogy lelki- és mozgássérült vagyok. Na még ez is!

Eltelt egy hét, nem is emlékszem hogyan, összefolytak a napok. Keveset aludtunk. Aztán tiszta lett a konyha, a kamra, az ablakok, jöttek a családtagok segíteni. Folyamatosan elláttak minket kajával, ami nagy segítség volt. A ház egyre nagyobb része vált használhatóvá. Hamarosan megéreztük, hogy tágul a mozgástér, és ez erőt adott a folytatáshoz. Próbáltam nem utálni a házat. Azt képzelgettem, hogy mi vagyunk a mesebeli megmentője, akik kiszedik a bajból, a romok alatt látják a lehetőséget benne, és újra széppé varázsolják. Kolos és Zong egyre jobban szerették az udvart és a házat is. Kolost eleinte boldoggá tette az új kanapé, ma is imádja, mosolyogva mászik fel rá, nagyokat ugrál rajta. A kakaskukorékolástól pedig félt. 🙂

Ha erővel is, de muszáj a jó dolgokra koncentrálni. Minden nap hangosan kimondom a pozitív történéseket. Minden nap vannak, a legnagyobb katyvaszban is! Például kenyeret és kalácsot sütök a kenyérsütőben, mert végre elfér a gép, vagy hogy jó a levegő, csend van. Szerintem eleinte a csend is nyomasztott. Itt aztán tényleg meghallja az ember a gondolatait, megéri vigyázni rájuk. Nincsen új konyhabútorom, mégis könnyebb főzni, mert nagy a hely. Mint minden bajban, megint rájöttem, hogy olyan könnyen megsérülünk, és mégis sokkal több erőnk van, mint hisszük. Segítőkész emberekkel vagyunk körülvéve, nagyon kedvesek az új szomszédaink is.

Aztán elérkezett a negyedik házassági évfordulónk, majd az augusztus húsz. Most igazán éreztem, hogy az ünnepek jót tesznek a kedélyállapotnak. A múlt héten felfedeztünk egy teret (Baktay tér), játszóteret és egy tavat (Kék tó), ahol fürödni lehet. A város csupa kellemes meglepetés. Szabinak tíz perccel kell többet utaznia a munkahelyére, mint korábban, így egészen korán itthon van, őt sem kell nélkülöznünk. Nagyon inspirál az új környezet, sok-sok új tervem van. Egyre inkább érzem, hogy szeretni fogunk itt élni, még ha nem is pont úgy alakultak a dolgok a házzal, ahogyan megálmodtuk. Vagyis még úgy lesz, csak idővel. Az előtte-utána képek is később érkeznek, de lesznek!

Azért is írtam le ezt a történetet, mert sokszor úgy tűnhet, hogy én mindig pozitív és energikus vagyok. Nos, nem így van, de nem is gondolom, hogy a pozitív személyiség azt jelentené, hogy sosem kerül az ember mély pontra, vagy hogy mindig egy nagy, kövér, mosolygó fej. A pozitív ember abban más, ahogyan kimászik a csávából, és a történteket a saját fejlődésére fordítja. Néha nyerünk, máskor pedig tanulunk. Valamiért ide kellett jöjjünk, éppen ebbe a házba, éppen ezt kell megéljük, amit most, ebből tanulunk, ettől válunk többé, de legalább önmagunkká. Gyakran évek múlva érkeznek a válaszok a miértjeinkre. Nem is keresem őket, most már itt vagyunk, most van, ezt kell a lehető legszebbé tenni, a legjobban megélni!

Szép hetet kívánok! 

Leave a Reply