A 12 hét ajándéka

mehA múlt héten, amikor itt volt a barátnőm két napig nálam, kutyát sétáltattunk egyik délelőtt. Megjegyezte, hogy reméli a gyerek nem változtat majd meg engem gyökeresen. Valószínűleg arra gondolt, hogy legyen majd a kakis pelenkákon kívül más témám is, és az anyaszerepen kívül egyéb szerepeimben is megmaradjak. Nem gondolom, hogy fennállna ez a probléma, hiszen eddig is sok dolognak éltem, és tele vagyok álmokkal, melyek mindig visznek majd tovább az önmegvalósítás útján, de mégis felkeltette az érdeklődésem ez a felvetés, hiszen már akkor is tudtam egy választ magamban, és azóta is a fülemben cseng:  – Hiszen én már most is gyökeresen megváltoztam! Már az idevezető úton is. Jobban mondva megváltoztam és mégsem. Mindig ilyen voltam, csak mostanság közelebb állok saját magamhoz. Kívülről változásnak tűnik bizonyosan, mégis aki igazán jól ismert, aki rám volt kíváncsi, (lefordítva: aki szeret), az nem gondolja, hogy megváltoztam, hanem azt látja, hogy kinyíltam. Erről a változásról, és a 12 hét ajándékáról lesz szó ebben a bejegyzésben:

Az első trimeszterben is rátaláltam a segítőmre, Kornhoffer Tünde, női jógaoktató személyében. Úgy éreztem, hogy szükségem van megerősítésre, támogatásra a kezdethez, a megtartáshoz. Valakire, aki az anyaság útjára kalauzol. Azt vettem észre magamon, hogy a belső anyai tudásom – ami szerintem minden nőben ott van – nehezen éledezik, ráadásul tele vagyok félelemmel, bizonytalansággal, ellenkezéssel. Azt hiszem az lehet ennek az egyik oka, hogy manapság mi nők nem járunk női közösségekbe, mint ahogyan régi asszonytársaink tették, vagy ha mégis, más lett a beszédtéma. Nincs kitől ellesni, kitől megkérdezni. Helyette könyvek és cikkek vannak, melyek nagyon sokat segítenek, de nem erősítenek meg a belső ösztönünkben. Meg vagyok róla győződve, hogy engem ez a belső hang segített és vezetett a sikeres megfoganásig. Elismerem a fontosságát, és rá hallgatva szeretném megélni a várandósságom, a babámmal való kapcsolatom és az anyaságom. A várandósságom első heteiben találkoztam olyan problémákkal is, melyekről nem beszélt senki. A változás nehézségeiről, vagy akár a szexuális élet és a babavárás kapcsolatáról. Nem említette sem a védőnő sem az orvos, nem kaptam alternatív megoldási stratégiákat. Egyedül éreztem magam a belső vívódásaimmal, miközben valószínűleg sok nő hasonlóan érez az első időszakban.

A lombikos társammal együtt jártunk a jógás alkalmakra, és a 12. héten Tünde azt kérdezte tőlünk, hogy mit adott számunkra az első trimeszter, mi volt az első 12 hét ajándéka? Azért szeretem a lelki vezetőket, mert néha átkapcsolnak egy gombot az ember fejében, vagy beállítanak a helyes irányba, hogy aztán arra mehessek tovább. Ajándéka? – gondoltam először némi gúnnyal magamban. Pár perc gondolkodási idő, és az ajándék szó égisze alatt végiggondoltam minden érzést, mely felütötte a fejét az elmúlt három hónapban.

A félelem ajándéka azt adta, hogy keressem meg a biztos belső hangot magamban, amiben bízhatok, ezzel együtt elvitt a babám belső hangjához, és általa összekapcsolódhattunk.

Az életemben való változások megtanítottak elfogadni a változást. Két hónapig szenvedtem attól a ténytől, hogy nem vagyok haszontalan vagy naplopó, azért mert nem dolgozom. Megengedhetem magamnak az itthon töltött napokat. Soha nem lett volna időm munka mellett megélni az első trimeszter ajándékait, sem befelé figyelni. A lombikos társam mondta ki a következőt: – Mindent megtettem, amit az első időszak kívánt. Azt ettem, amit a baba kért, nem ért semmi stressz, sokat pihentem.

Én is mindent megtettem. Minden nap friss és változatos ételeket tudtam készíteni, akármikor megfordultam a piacon, és azt vásároltam meg, amit a szemem megkívánt. Napközben pedig, sétáltam, pihentem és meditáltam, figyeltem a bennem élő virágzást.

A testem gömbölyödésének csodája pedig a kiteljesedés, a kivirágzás, az önelfogadás ajándékát hozta magával.

A düh a tüzet adta, a tűz az erőt, mely szintén kellett a megtartáshoz.

Önbizalmat és erőt nyertem, hiszen képes voltam rá. Megtartottam és növesztettem a magzatom. Képes leszek tovább hordani, képes leszek megszülni is. Ez mind az első trimeszter ajándéka volt. Tünde szerint minden érzésünk normális, és pont úgy jönnek egymás után, ahogyan a szülés lépcsői. A kilenc hónap felkészít mindenre, amire a szülés alatt is szükségünk lesz. Megváltozunk, hiszen egy gyermek születésével egy anya, egy új nő is születik. Az ayurvéda szerint minden sejtünk cserélődik, megújul a kilenc hónap alatt. A gyermekek fejlődése mellett csodaszép megfigyelni a bennem megszületendő új nőt is. Tudtam, hogy ez az időszak egy igazi virágzás 🙂

Egy kis szütyőt fogtunk a kezünkbe, a méh szimbólumát, melyben teljes életnagyságban egy 12 hetes baba feküdt. Simogattuk és a markunkban tartottuk. Már mindene megvan. Már csak növeszteni kell, ringatni, szeretni, ringatni, szeretni, szeretni, szeretni. Vég nélkül! Az én babám legalább is ezt kéri tőlem. Ezzel az eszmével indulok a beavatás második útjára, az anyává válás második próbájára. Gondoltál már a nehézségekre, úgy, mint ajándékokra, melyek előre visznek? Vajon mi lesz a második trimeszter ajándéka? Eddig a felszabadultság, életkedv, szépülés és a könnyed láblógatás:-)

2 hozzászólás on A 12 hét ajándéka

    • menya_szorp
      2016-07-03 at 17:24 (1 év ago)

      Köszi a visszajelzést! 🙂

      Válasz

Leave a Reply