A testembe égett hordozás

A múlt héten nem írtam, mert családosan lebetegedtünk. Kolos kezdte hányós vírussal, de szerencsére ezúttal egy nap alatt rendbe is jött, Szabi megfázással erősített rá, aztán jöttem én. Fájdogált a hátam jobb oldala napok óta, majd csütörtökön hajnalban sokként ért a nyilalló fájdalom, nem tudtam felkelni, amikor Kolos felsírt. 

Szabi hozta oda nekem az ágyba, és reggelig reméltük, hogy csak egy rossz mozdulat volt. Sajnos nem így lett. Telefonáltunk orvosnak, aki elmondta, hogy mennyi a maximum fájdalomcsillapító, amit bevehetek, aztán ha tudok, akkor a reggeli rendelésre menjek be. Mindez persze aznap, amikor Szabinak újabb félév kezdődött az egyetemen. Annyit tudott velem maradni, míg kicsit hatottak a gyógyszerek, és jajgatva, de felkeltem. Beutalót kaptam röntgenre, és szerencsére időpontom volt egy manuálterapeutához, ahová pár nappal korábban bejelentkeztem. A diagnózis: előrehaladott gerincferdülés, a jobb oldalamon az összes izom becsomósodva, keményedve, feszülve, és valószínűleg valamelyik nyom egy ideget, ami az erős fájdalmat okozza. A jobb csípőm elfordulva (ilyen is van? ). A gerincferdülés híre szomorított el leginkább, hiszen az nem gyógyítható! Bárcsak anno, a nyelvtanulás idején jutottam volna ilyen gyorsan a haladó csoportba, mert gerincferdülés-tanból nem is rémlik, hogy a kezdőre beneveztem volna!!! Nekem nem volt gerincferdülésem soha!

– Sokat vittem Kolost a jobb oldalamon? – kérdezte a terapeuta, mert a testemen ott a jobboldali cipelés lenyomata. Naná, hogy sokat, úgy egy éven keresztül mindenhová!

A kezdetekben nem igazán voltam hordozós anya, nekem sosem volt kényelmes, majd leszakadt a hátam a hordozástól (most már értem miért), amíg fel nem fedeztem az oldalhordozót. A csípőre felcsatolható kis ülés a gyereknek, ami nekem is végre kényelmesnek tűnt, mert a hátamat nem érte súly. Aztán sokat vittem enélkül is, mert egy idő után olyan jól illeszkedett a csípőmre Kolos, hogy hordozó sem kellett! (akkor már biztos kifordult). 🙂

Egyébként hónapok óta nem cipeltem így, szinte mindenhová motorozik, én meg loholok utána. Érdekes, hogy most jött a feketeleves. Persze annyira mégsem meglepő, hiszen ez mindig így van. Nektek is feltűnt, hogy egy stresszes vagy nagyon hajtós időszak után csak akkor betegszetek meg, amikor van idő egyet szusszanni? Velem így történt a fősulin a vizsgák után, tanárként pedig a szüneteket kezdtem lerobbanva. Most, hogy Kolos három délelőttöt bölcsis, volt egy kis időm magamra, és tessék, már szívom is a fél évvel ezelőtti cipeléseket.

Rosszul esett a fájdalom, az egyedüllét, a diagnózis. Minden. Letaglózott. Haragudtam a dokira, mert olyan gyógyszert írt fel, ami nem volt a gyógyszertárban, a röntgenesekre, mert nem vették fel a telefont, Szabira, mert egyetemen volt. Két fájdalmas nap után nem tudtam hajnalban aludni, mert már fekve is fájt, nem akart elmúlni, és ez nagyon aggasztott. Még mindenki aludt, hallgattam az egyenletes szuszogásokat, és közben töprengtem. Megvizsgáltam magamban, hogy mitől fájhat ez nekem ennyire? Mi fáj valójában? A trapézizmom elkezdtem fekve masszírozni, amit már a terapeuta is sokat markolászott. Meglepődve vettem észre, hogy felpuhította, nem is tudtam, hogy ilyen állaga is lehet, nekem évek óta kőkemény volt. Kitapogattam egy csomót, és masszíroztam. Közben azon gondolkodtam, hogy hogyan jutottam el idáig? Éreztem a cipelések után, hogy húzódik az egész jobb oldalam. Mindig megfogadtam, hogy többször csatolom majd a hordozót a bal oldalra. Amikor jógáztam, feltűnt, hogy nem állok egyenesen, hogy a jobb csípőm egy ideje nem tud olyan pózokba helyezkedni, melyek korábban mentek, hogy a jobb térdem sérülékeny lett. Igaziból tudtam, hogy mi történik, mégis fittyet hánytam rá. Elhanyagoltam magam, és lehet ezért bárkit hibáztatni, de leginkább én tehetek róla. Úgy terveztem, ha Kolos beszokik a bölcsibe, akkor pihenek pár hetet, ahhoz képest ezen a héten minden szabadidőm tele volt órákkal, melyeket le kellett mondanom. Örülök, hogy ilyen keresett a munkám, és élvezem újra csinálni, de valahogy megint hajszolom magam, és nem értem miért. Azt hiszem anyaként úgy éreztem, hogy nem fér bele az odaadó anyaságba, hogy magammal foglalkozzak. Most pedig végigvonszoltam a gyerekem az influenzák idején orvosi rendelőkbe, és teljesen kiakadt, miután két napig nézte az anyját kínlódni. Azt hittem már tudom, hiszen ide is sokszor leírtam, hogy ha én jól vagyok, akkor a család többi tagja is jól van! Ide pedig azért írom le, hogy más is tanuljon belőle. Míg ezeket kigondoltam, valamit kimasszíroztam egészen véletlenül, mert oldódott a fájdalom, bizsergést és tűszúrásokat éreztem a jobb oldalamban, majd azok is elmúltak. Mire felkeltek a többiek, rájöttem, hogy nem voltam eléggé felelős magamért, és úgy tűnik ennek a felismerésével eltűnt a testemből is az erős fájdalom.

Hogy megbántam-e az oldalhordozást? Nem! Morbid módon még szépnek is érzem ezt a nyomot a testemben, mert a közös sétákra emlékeztet. Sok-sok utat végigénekeltem így Kolosnak, innen mutogattam neki a járműveket, az embereket, a fákat, a tereket, a magas épületeket, a templomokat, a szomszéd kutyákat, a harangot, a madarakat…a világot. Néha a csípőmön ülve vigasztalódott meg, máskor pedig így aludt el a vállamon. Imádtam a fülemben hallgatni a szuszogását menet közben. Ha változtathatnék a történteken, gyakrabban váltanék oldalt, és eljárnék egy-egy masszázsra, erősítő tornára, és több pihenést engednék meg magamnak.

Most utólag megteszem, a héten kezdem a manuálterápiát, és egyelőre minden jellegű sportolás tilos, előírva a sok pihenés. Próbálom ezt elfogadni, és pihenni egyet. Aztán pedig itt a tavasz, minden szempontból…

“A mesék nem arról szólnak, hogy minden rendben van, hanem arról, hogy mindent rendbe lehet hozni.”

Köszönöm, hogy olvastál! 

UI. : Ugyanitt használt, de jó állapotú csípőhordozó eladó! 🙂

Leave a Reply