A második trimeszter ajándéka

i_like_photography_img_9596A várandósságom elején kértem némi segítséget. A lombikos társammal együtt hetente egyszer eljártunk relaxációra, megerősítő foglalkozásra Kornhoffer Tündéhez. Az utolsó foglalkozáson Tünde megkérdezte, hogy mi volt számunkra az első trimeszter ajándéka. Írtam is róla ebben a bejegyzésben. Akkor nem egészen tudtam még ajándékként tekinteni a dologra. A kezelés, a félelem és a hitetlenség akadályt állított az örömöm elé, nem sokat tudtam azokról a bizonyos felhőtlenül boldog, babavárós időszakokról. Akkor kezdtem elhinni, hogy valóban képes vagyok a terhességre, amikor a tizedik hét után abbahagyhattam a hormonkezelést és felére csökkent a szteroidadagom, de a baba mégis maradt. Úgy gondolom, hogy késve érkeztem meg a másállapotba, így a második trimeszterbe is. Amiről sokan beszélnek, hogy a 12. héttől kezdve minden olyan szép lesz és gondtalan, nálam valami hasonló a 20. héten kezdődött. Szép volt, de gondtalannak nem mondanám. Ebben az időszakban is sok kihívás hárult ránk. A második trimeszter a változás elfogadását nyújtotta nekem ajándékba. 

Mindig is nehezen tudtam elfogadni a változásokat. Nem mondanám, hogy nem szeretem őket, mert a legtöbbször új és jó megtapasztalást hoznak, mégis nehezen hangolódom rájuk. Az állapotosság olyan változást hozott, melyhez igazodni az eddigi legnehezebb volt az életem során, mert ezúttal a testemben történt. A második trimeszterben nagyjából fele-fele arányban voltam boldog és boldogtalan, és meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben azokat, akik azt mesélték, hogy ők a várandósságuk minden percét élvezték.

Nem csak arról van szó, hogy teljesen kiszámíthatatlan volt, hogy a következő nap vagy a következő órában milyen lesz a kedvem, de sosem tudtam, hogy mennyire leszek fáradt vagy mikor milyen új terhességi tünet üti fel a fejét. Ez a sok-sok változás azt tanította nekem, hogy ne legyenek elvárásaim, és alkalmazkodjam a váratlan helyzetekhez.

A változás az egész életemre kihatott!

Ami a testemmel történt…

…azzal igazán meg kellett barátkoznom. Az első trimeszterben nyolc kiló jött fel rám, ami teljesen kiborított. Tudtam, hogy minél jobban zavar, annál inkább jönnek fel a kilók, ugyanis a gyenge pontomat érinti a dolog. Amikor már a saját testem változását sem tudtam kontrollálni, az igazán kétségbeejtő volt számomra. Láttam, hogy Szabi is nézegeti az egy évvel ezelőtti képeimet, és meg is kérdezte, hogy fogok még úgy kinézni, ahogyan akkor. Kicsit rosszul is esett, de totál megértettem, az én növekedésem számára sem volt mellékes. Aztán eldöntöttem, ha nem tudom kontrollálni, hát ne is próbáljam. Mindent megtettem a cél érdekében, 90%-ban egészséges és kevés kalóriatartalmú ételeket ettem. Sok-sok gyümölcsöt és zöldséget fogyasztottam, a testem mégis nagyobb súlynövekedéssel reagált. Arra gondoltam, ha ez a hormonoktól és a szteroidtól van, akkor majd úgyis visszaáll, amikor abbahagyom a szedésüket. Másrészt el kellett felejtenem, hogy kategóriákba soroljam magam. Átlagosan 12-16 kilogramm hízás a normális egy terhesség alatt, én tizenkét hét alatt a felét teljesítettem. Mi van ha nem az átlagba tartozom? Van aki hat kilót hízik, és van aki húszat. Talán az utóbbiba tartozom, talán az én testem így reagál erre az állapotra, és biztosan jól tudja, hogy miért teszi. Nagyjából a 25. hétnél tartottam, amikor már nem szenteltem különösebb figyelmet a kilóknak. Továbbra is ettem ami jól esett, vigyáztam a felesleges kalóriákkal, de nem éheztem, és nem vontam meg magamtól semmit. Kolos pedig jól fejlődött, nem lettem terhességi cukorbeteg sem, elfogadtam, hogy így vagyunk egészségesek mindketten.

A férjemmel való kapcsolatom…

Ő is küzdött a változással, én is, és sokszor ütköztünk. Mindkettőnkben ott volt egy félsz, hogy lezárul egy időszak, és valami egészen más jön. Féltettük az eddigit. Én menni akartam mindenfelé, kihasználni a maradék időt, ő vásárolni akart, a “kütyükészletet” feltölteni, nehogy később ne jusson rá. Az intimitás módja megváltozott köztünk. Nem tilos a szex ilyenkor, de mégis valahogyan ritkábban került rá sor. Nagyon nagy türelmet, sok munkát és kreativitást igényelt a pocak növekedésével egyre inkább. Tudatosan figyeltem arra, hogy ne hagyjam elveszni a kettőnk közti szoros kapcsolatot. Sokkal fontosabbak lettek az ölelések, az érintések, a bújások, a simogatások, mint valaha. Amikor lett egy párnapos, elfuserált nyaralás félénk, Szabinak egy nagy értékű, szar telefonja, úgy döntöttünk, hogy ebből elég. Azt hiszem, hogy a hosszas beszélgetések és az egymásnak elnézések segítettek túl lenni ezen az időszakon. Ezt is meg kellett élni, hogy jöhessen a következő fejezet. Ahogyan én megbarátkoztam a változásokkal, úgy láttam Szabit is megnyugodni. Szinte egyszerre érkeztünk meg a valódi gyermekvárás időszakába. Kolos felé irányítottuk a figyelmünket, terveket szőttünk, ismerkedtünk vele és egyre többet nevettünk a terhességem nyavalyáin. Van már videón terhestáncom, de Szabi kedvence, hogy mindig leeszem és leiszom a hasam 🙂  Elkezdett érdekelni a babakelengye, a hasam pedig gömbölyödött én pedig egyre csak formásodtam. A 16. hét után elkezd kerekedni a pocak, és nem csak olyan szimplán jóllakottnak néz ki az ember. Csökkenthettem a szteroidadagom, és máris nem voltam olyan felfújt lufifejű. Továbbá a kilók is lassabban kúsztak fel rám. Voltak napok, amikor tele voltam energiával, máskor pedig egész nap aludtam volna. Egyébként pedig egyre többször kezdett eluralkodni rajtam egy bizonyos őrületes boldogságmámor. Az más kérdés, hogy nem mindig tartott olyan sokáig, de amíg tartott, nagyon jó volt. Sokszor sétáltam Zonggal, és azt mondtam a fáknak, hogy én vagyok a legboldogabb a világon!

Testi jelek:

Hőhullámok gyötörtek gyakran, és nem feltétlen kellett ehhez hőség. Az éjszakai hőhullámok különösen megviseltek. Jó pár alkalommal ültem a teraszon az éjszaka közepén, mint egy utcai szellem. Megjelent a vizesedés is, bár nem volt durva sosem. A mai napig ugyanazokat cipőket hordom, de igyekszem nem lógatni a lábam. Éppen azon az ominózus, elcseszett nyaraláson voltunk, amikor a karikagyűrűt nem tudtam lehúzni az ujjaimról. Egyébként nem fájt semmim, szinte minden nap jógáztam, időnként úsztam. Úgy éreztem, hogy futni is tudnék, de sosem próbáltam. Nem voltak (még) zokni- és cipőfelhúzási gondjaim, simán tudtam hajolni, és megmászni a galériát. A laborom alapján eléggé vérszegény és vashiányos lettem, amin nem lepődtem meg, mert szinte egész életemben az voltam, sőt az az anyukám és az apukám is, szerintem örököltem ezt az adottságot. Amúgy elég jól elélek vele, de napi háromszoros vaspótlást írtak elő. A vaspótlásból következett a következő tünet: az éktelen szorulás és társai. Az a fajta, amikor már könnybe lába az ember szeme mihelyst megérzi, hogy hamarosan wc-re kell mennie. A védőnőm erre a problémára két módszert ajánlott. Az egyik hogy aszalt szilvát áztassak be vízbe, majd egyem meg és a levet is igyam meg. A második (és nekem ez jött be) az útifűmaghéjas lötty, vagyis reggel éhgyomorra egy kis kanál útifűmaghéjat elkeverek fél pohár vízben, és azt öntöm a garatra. Nagyon nem finom, de hatásos. Írtam, hogy az a hihetetlen nagy súlygyarapodás megállt, továbbá havonta egy, maximum két kiló jött fel rám. Így tartottam a második trimeszter végére plusz 14 kilónál. Viszont nem látszott. A hasam szép nagy volt, mellbe is nőttem, illetve nehezedtem, szerintem a fejemre is ment egy kiló :-), de egyébként senki nem hitte el, hogy már ennyit híztam.

A koncentrációm…

…csapnivaló lett, igazi elefántaggyal rendelkezem a mai napig. Minden kiesik a kezemből, elfelejtek szavakat, vagy egy szótaggal lerövidítem őket. A hűtőbe teszek nem odavaló dolgokat és fordítva. A legjobb az volt, amikor főzeléket főztem, hozzá fasírozottat sütöttem a sütőben, és közben húst pároltam a serpenyőben, ugyanis totál elfelejtettem, hogy egy feltét már a sütőben van :-). Főzés közben lazán kihagyok ezt-azt a kajákból, és gyakran alapdolgokról van szó. Imádok aludni, és néha meglepő pózokban is sikerül. Amikor felkelek, azt sem tudom, hogy hol vagyok, és fél órámba is beletelik, hogy magamhoz térjek. Egy este én is megdöbbentem, amikor el akartam igazítani az ágyon a takarót, elfekvésig kinyújtóztam, hogy az ágy sarkát is letakarjam, és akkor, abban az egyengetős testhelyzetben is el is aludtam. Szinte ijesztő volt, amikor felkeltem, félig lelógva az ágyról, nyújtózkodó pózban tértem magamhoz. Egyik délutáni sziesztázásból pedig a kaputelefonra ébredtem, és ilyenkor Zong is elkezd ugatni. A nagy zaj felriasztott, de mivel nem tudtam, hogy hol vagyok, felpattantam és kiszaladtam a lépcsőházi folyosó közepére, és pár másodpercbe és bugyi és poló szerkóban ácsorgásba beletelt, mire rájöttem, hogy ez a kaputelefon hangja, amit bent van, és fel kellene venni, az meg ott a lábamnál a kutya, és nyugi, nem a háborús kürt jelez.

Az álmaim…

…voltak a legérdekesebbek. Az összes volt pasimmal, de még a gyerekkori szerelmeimmel is álmodtam, no egy éjjel egyszerre csak eggyel.:-) Mindig kibékültem velük, de terhes voltam, és elhagytam Szabit, majd borzalmasan boldogtalan lettem, az álmok rémálmokká váltak, és mire kinyitottam a szemem nagyon hálás voltam, hogy itt van mellettem Szabi, aki a gyerekem apja, és semmi nem változott. Pár éjszaka így telt, aztán egyszer csak vége lett ennek, mintha végigzongoráztam volna a múltat, és már csak a jelen maradt.

Ami hiányzott…

A futás. Ha láttam egy futót, az mindig szíven ütött egy kicsit. A másik a hason fekvés. Ha  valaki hason fekve olvas vagy henyél, azt sóvárgó szemmel néztem. 🙂

2016-07-16-15-58-12

 

Mégis mit szól mindehhez a kutya? 🙂

Őszintén szólva nem is tudom. Talán tud valamit arról, hogy babát várok, mert nem mászik a hasamra, mint régen, de ő ösztönlény. Ha tudja is, nem lepődik meg, és nem gyárt félelmeket. Ő még jól el tudja fogadni a az élettel járó természetes változásokat, és nincsen egója, ami felesleges melléktermékeket gyártana. Igyekszem tőle tanulni. Egyébként jobban ragaszkodik hozzám, mint valaha. Kis ragacs vagy matrica lett az új beceneve. 🙂

Összegezve…

…a második trimeszter miután megtanított arra, hogy el kell fogadni ami jön, és nem kell mindent kontrollálni, megajándékozott sok boldog és vicces pillanattal, a férjemmel való kapcsolatunk elmélyülésével. Személy szerint azt kell mondjam, hogy a várandósság az idő előrehaladtával egyre élvezetesebb és könnyebb. Érzem a baba mozgását, tudjuk a nemét, szólítjuk a nevén, és megszűnnek a kezdeti aggodalmak. A második trimeszter végén valahogy azt éreztem, hogy minden rendben van, minden pont úgy van jól, ahogy van. Nyugalom, boldogság és egyensúly volt az életünk újra, és azt gondoltam, hogy ez így is marad. Akkor még nem tudtam, hogy pár nap múlva kórházban kötök ki. Ez viszont már a harmadik trimeszter bejegyzésének története. 🙂 Az elsőhöz is járt zene, erről most ez a dal jutott eszembe:

Köszönöm, hogy követsz, olvasol! Van a blognak egy Facebook oldala és Instagramja is, ahol sok- sok képet, egészséges recepteket, programokat és lélekmelengető üzeneteket osztok meg. Kukkants be oda is!

2 hozzászólás on A második trimeszter ajándéka

  1. Krisztina
    2016-10-13 at 07:03 (12 hónap ago)

    Jó volt olvasni a soraidat, eszembe juttattad, hogy pár hónappal ezelőtt még én is ebben a cipőben jártam, és szinte szóról szóra mindent átéltem, amit most te is. Kitartást kívánok az utolsó harmadhoz, nekem elég nehéz volt, de a végeredmény mindenért kárpótol! 🙂

    Válasz
    • menya_szorp
      2016-10-13 at 10:01 (12 hónap ago)

      Szia! Akkor létező dolgok, amit írtam, és nem megkövezni való dolog nem minden pillanatot rózsaszínben látni? Ezt nekem is jó olvasni. 🙂 Köszi a jó kívánságot, már csak másfél hónap van vissza, és jön a végeredmény! 🙂

      Válasz

Leave a Reply