A kisfiam rabságában

Édes rabság

Kolos mindig is roppant anyás volt, és sosem volt túl barátságos az idegenekkel. Mióta jár és beszél, az esetek legnagyobb százalékában, ha valaki hozzászól, akkor elbújik a lábaim mögé, és hajtogatja, hogy anya. Általában azokkal a személyekkel barátkozik könnyebben, akik nem rontanak ajtóstól a házba, vagyis csak kedvesen nézik, vagy még ennyit sem tesznek.Tegnap egy bácsinak sziázott vásárlás közben, aki ügyet sem vetett rá, mert a hűtős pultnál kereste a müzliszeletet (én sem értem miért). Aki egynél több mondatot is elmond neki, azoktól távolodik, aki pedig megpróbálja megérinteni, azokat leüti a cumisüveggel. Már réges-rég nyugtáztam, hogy az én kisfiam nem az a “mindenkire mosolyog” típusú gyerek, és igaziból nem is bánom, vagyis nekem mindegy, hogy melyik típus, sosem voltak e tekintetben elvárásaim. Az elmúlt két hétben viszont ijesztően anyamatrica, szerintem ha rajta múlna, akkor elköltöznénk egy lakatlan szigetre ketten, ahol én egész nap narrálhatnám, hogy mi történik. Időnként az apja és Zong eljöhet minket meglátogatni, de senki más nem tehetné be a lábát. Az utóbbi időben nem csak a külső személyek zavarják, az is ha én beszélek valakivel, telefonálok, sőt, ha nem ott járnak a gondolataim, ahol neki. Mondhatnám, hogy a jelenlétre tanít, és ez így is van, de úgy érzem, hogy már megtanultam a leckét, a napjaim 90%-ban (na jó, inkább 80) azzal foglalkozom, ami őt érdekli, és arról beszélek megállás nélkül, amiről hallani szeretne. Csakhogy néha gondolkozom azon, hogy mi lesz az ebéd, milyen színűre festjük majd az új nappalinkat, hová megyek vissza dolgozni, mikor fizetek számlákat stb. Esküszöm, hogy gondolatolvasó! Amint elkalandozik a figyelmem, és nem tudok napjában százszor kitörő lelkesedéssel örülni a HÉV-nek, a busznak, a galamboknak, a BB legújabb részének vagy a buborékoknak, máris rázendít. Ha pedig terveznék kimozdulni néha napján valahová -azt is kiszagolja – akkor dunszt, hogy előtte éjjel nem alszik, én meg annyira rotyi leszek, hogy inkább nem megyek sehová. Ma találkoztunk egy főiskolai barátnőmmel. Évente egyszer futunk össze, játszótérre mentünk, buborékot fújtunk, labdáztunk, de bizony néha váltottunk pár félmondatot. Kolos a röpke két óra felét biztos, hogy végignyafogta. Persze miután elköszöntünk a barátnőmtől, néma csendben ült a csípőhordozóban, és a világ legédesebb, legjobb fiúbabája volt. Akkor már csak ketten voltunk, a HÉV ablakán át a darukat, kamionokat és a Dunát mutogattuk. Nem tudom eldönteni, hogy a gyermekem tudásszomja túlontúl nagy, és egész nap kellek, hogy kielégítsem, vagy egyszerűen rabságban tart.

Talán a századik szeparációs szorongásról van szó, vagy megint a fogzásról? Akkor viszont hol vannak a szünetek, amikor nem annyira anyás?

Mostanában előfordul, hogy Szabi sem közelíthet felénk, csak velem hajlandó elaludni és ébredni is. Ha beteg, akkor rajtam alszik (13kg!), a szívverésemet hallgatva tud álomba merülni. Eddig kétszer próbáltuk bébisziterre hagyni, de most már meg se merném kísérelni. Igaz, hogy nincsenek közel a nagyszülők, de rendszeresen elutazunk hozzájuk, kedveli őket, szeret náluk lenni, de még a wc-re is utánam jön, senki nem veheti fel, etetheti és nem lehetünk külön helyiségben egy pillanatra sem.

Édes rabság ez, amiben a kisfiam tart, és őszintén szólva kétségbe vagyok esve, mert mindeközben megérkezett az értesítés, hogy felvették a bölcsődébe, januárban kezdünk, nekem pedig újra dolgoznom kell. Némán és tehetetlenül állok a szituáció előtt, és olykor szomorúan kérdezem, hogy vajon mit rontottam el.

Leave a Reply