A harmadik trimeszter ajándéka

3trim

Kórházzal kezdődött és végződik. Mégis a legszebb három hónapja volt a várandósságomnak a harmadik trimeszter. A második trimeszter a változásra tanított, a harmadik pedig az elengedésre. Az utolsó három hónap elején még bele sem tudtam gondolni, hogy hamarosan vége a várandósságomnak. Úgy éreztem, hogy csak most kezdtem el élvezni. A kezdeti félelmek elmúltak, a változáshoz kisebb-nagyobb megszenvedések árán hozzászoktam. Mostanra eljutottam odáig, hogy egy kicsit megpihenhetek, hátradőlhetek és élvezhetem az állapotot, amiben vagyok. 

Persze a kilenc hónap az nem véletlenül kilenc hónap. Az utolsó trimeszter szépen lassan megtanított az elengedésre. A 34. héttől kezdve naponta többször is igyekeztem elképzelni, ahogyan a kisfiúnk velünk van. Általában megakadtam az elképzelésben, de mégis újra meg újra próbáltam, mintha ezzel kellene edzeni magam az új élet elfogadására. Meglepő volt, amikor szembesültem azzal, hogy ebben az időszakban nem csak a babát kell elengednem, hogy megszülessen, de meg kell válni a régi életstílusunktól. Minden megváltozik, még ha jó is lesz, még ha erre is vártunk, egy kicsit azért félelmetes. Régóta kettesben élünk Szabival, és nagyon boldog és nyugalmas életet alakítottunk ki együtt. Őszintén szerettem, szeretem. Soha ilyen teljes életről talán nem is álmodtam. Akartuk ezt a babát, küzdöttünk is érte, sok időbe és energiába telt, hogy megérkezzen. Mégis, valahogy úgy éreztem, hogy amikor belevágtunk, akkor nem fogtuk fel igazán, hogy mi is fog megváltozni egy kis élet érkezésével. Közben a kis élet bizony nem vár. A mozgásából éreztem, hogy hétről hétre erősebb. Szép lassan a bútorai és a leendő használati tárgyai is jelezték, hogy Ő hozzánk beköltözni készül. Szűkebb lett a hely a lakásban, és a nappaliban ülve minden nap egy babaágy és egy babakocsi nézett vissza rám mindenféle egyéb “kacattal” együtt. Néha odamentünk az ágyához, és elpantomimeztük, ahogyan kivesszük Kolost és például tisztába tesszük. 🙂

Az egész úgy kezdődött, hogy egyik ultrahangon észrevették, hogy a méhlepényem lefedi a méhszájat. Úgy tűnt, hogy az utolsó heteket kórházban fogom tölteni, amit nagyon nem szerettem volna. Aztán csodával határos módon pár nap múlva már nem fedte el, de továbbra is közel volt. Kiderült, hogy csakis császármetszéssel szülhetek majd, de haza engedtek. Annyit tudtam erről az egészről, hogy koraszülés történhet miatta, illetve igaziból életveszélyes állapotba is kerülhetünk, ha a méhlepény elvérzik. Úgy engedtek haza, hogy szigorúan feküdnöm kell, és napi fél óra séta is határeset számunkra.

Teljesen padlóra küldött ez a tény. Elkeseredtem és nagyon dühös voltam. Nem elég, hogy meg kell barátkoznom a császáros szülés gondolatával, de újra félni kell! Már annyit féltünk…Sikerül-e, marad-e, fejlődik-e, és most, amikor egy jó ideje beállt a nyugalom, azt merészelik mondani, hogy félj újra. Három nap szomorkodás után én bizony úgy éreztem, hogy nem félek. Nem akarok és nem is megy. Akárhányszor magunkba néztem, azt láttam, hogy a babám nyugodt és kiegyensúlyozott, esze ágában sincs kijönni. Mint egy kényelmes kispárnán, úgy fekszik a méhlepényen, és nem is értené, ha tudná, hogy mi ez a nagy felhajtás idekint. Én szintén jól éreztem magam, és cseppet sem voltam kész megválni a terhességemtől idő előtt. A méhlepényem pedig tudtam, hogy erős, nem fog minket cserben hagyni. Igaziból mi hárman erős szövetséget kötöttünk, és tudtam, hogy ki fogunk tartani a végsőkig. Erről írtam egy bejegyzést, itt olvasható.

Megértettem azonban a figyelmeztetést is. Már vagy két hete éreztem, hogy nem tesz jót a sok utazás és a munkába járás. Beismertem, hogy nagyon jól esik a visszavonulás és a pihenés, a 28. hét után nem mentem többet dolgozni. A harmadik trimesztertől mint egy extra bónuszt, azt az ajándékot is kaptam így, hogy közel három hónapon át csakis magammal foglalkozhattam. Sok-sok új receptet próbáltam ki, fotóztam őket, krémeket készítettem, olvastam, blogoltam, sétáltam a kutyával. Bár bezárva voltam a négy fal közé, és ez sokszor nem volt könnyű, de a bezártság csendet adott, és szabadságot, mert rákényszerültem egy idő után arra, hogy csináljam azt, ami jól esik. Sokszor a legnagyobb izgalmakat és sikereket éltem meg egymagamban, és éreztem, hogy a kisbabámnak más nem is kell, mint hogy az anyukája jól érezze magát. Pihentem, de nem feküdtem ágyban. Nem arra volt szükségünk. Meg kellett keresnem, hogy mi jó nekem, mitől érzem jól magam, és ehhez “engedélyt” kaptam ajándékba, azt, hogy megpihenjek. 

Az ősz, a napról napra hidegebb idő pedig minden reggeli sétánkon emlékeztetett arra, hogy Kolos hamarosan megérkezik. E csodálatos időszaknak hamarosan vége lesz, de nem kell félni az elengedéstől, mert egy másik, még szebb időszak veszi kezdetét. Volt egy fa, aminek minden reggel szemügyre vettem a leveleit. Ahogy teltek a napok, egyre kopaszabb volt. Arra gondoltam, hogy amikor az utolsó levél is lehull róla, akkor indulni kell a kórházba.

A kisfiamat a tavasz hozta, amikor minden virágzott. Akkor a rügyező fák adták a hitet, hogy velünk marad, most a kopaszodó fák, hogy szerencsésen megszületik!

Az orvosok úgy döntöttek, hogy a méhlepényem “súlyos” helyzete miatt a 38. héten ki kell emelni a babát a hasamból, nem várhatjuk meg, hogy a szülés természetesen beinduljon. Nagyon szomorú voltam eleinte, hogy nem adatik meg nekünk, hogy eldöntsük mi ketten, hogy mikor állunk készen a születésre. Ahogy telt az idő, úgy próbáltam előnyt kovácsolni ebből a tényből. Annak örültem,  hogy legalább van időnk felkészülni. Számolhatjuk vissza a napokat, és készülődhetünk minden egyes nap jobban és jobban, ahogyan közeledik az idő. Egy egészen izgalmas rész kerekedett végül ebből. Reggel, amikor kinyitottuk a szemünket, én mindig a számot mondtam először, Szabi pedig rávágta, hogy ma miért is ez a tökéletes szám. Pl. a 21 azért, mert páratlan, osztható hárommal, az pedig szerencseszám. A prímszámos napokon mindig a lelkemre kötötte, hogy pihenjek többet. 🙂 Azt hiszem, van az anyák és a gyermekeik közt egy láthatatlan kommunikációs csatorna, mert úgy éreztem, hogy Kolos is pontosan tudja, hogy közeleg az idő. Azon a csatornán fel tudtam készíteni arra, hogy mennyi ideje van még hátra a hasamban. Minden nap biztosítottam, hogy jó dolog vár rá, az élet a Föld nevű bolygón nagyon tanulságos és szép. Volt egy kis belső beszédem hozzá, melyet sokszor magamban, időnként hangosan mondtam neki, néha pedig úgy, hogy Szabival mindketten a hasamra tettük a kezünket. Most ezzel búcsúzom… egy rövidke időre csupán, pár napig nem fogok ráérni, mert egy új életet hozok a világra! 🙂 Köszönöm, hogy követtetek, szurkoltatok, és nagyon szépen köszönöm a sok-sok biztató szót! Igazán sokat jelentett!

” Drága kisbabám!

A hasamra teszem a kezem. Az érintésemmel megpróbálom átadni Neked minden szeretetem. Kérlek jelezd valahogyan, ha érzed ezt. Nagyon boldog vagyok, hogy engem választottál az anyukádnak. Tudod vannak félelmeim és hibáim, de ezek nem a Tieid, kérlek ne vedd őket magadhoz. Hamarosan itt az idő, hogy megszüless és találkozzunk. El kell válnunk egymástól egy rövidke időre, de ne félj majd, mert hamarosan újra találkozunk és utána mindig együtt leszünk. Amikor kibújsz a pocakomból, hirtelen minden más lesz. Erős fények, hangos zajok és hideg vesz majd körbe. Ne félj, mert ezek a földi élet zajai, a földi élet pedig nagyon izgalmas és jó. Amikor megérkezel, először az apukáddal fogsz találkozni. Az erős karjaiban már biztonságban leszel. Biztosan nagyon jó lesz találkoznotok, egymást méricskélnetek, mert tudom, hogy rég vártok egymásra. Igaziból mindketten régóta várunk Rád. Felkészültünk a jöveteledre, helyet teremtettünk Neked az életünkbe, a szívünkbe és a lakásunkba. Azt kívánom, hogy Teljesítsd be a saját feladatod, amire Te megszülettél, és mi mindig ott leszünk valahol, hogy abban támogassunk. Boldog születésnapot kicsi fiú! Holnap találkozunk! “

Leave a Reply